Kertész vagyok. Pontosabban kertészmérnök és kültéri dekoratőr, bár ez a történet szempontjából talán nem is lényeges. Annyit kell csak rólam tudni, hogy szenvedélyesen szeretem a szakmámat, így az összes olyan boltot ismerem a környékünkön, ahol a munkámhoz valamirevaló eszközöket és anyagokat lehet beszerezni. Tudok az összes gazdaboltról, kertészetről és barkácsboltról, ahová betérni érdemes. Azzal is tisztában vagyok tehát, hogy az igazi gazdaboltok óriási kincsek a mai világban! A legtöbbjük egy elfeledett korból maradt itt, és olyan minőségi eszközöket és anyagokat árul, amiket a pláza méretű hiperbarkácsboltokban már egyáltalán nem, vagy csak aranyáron kaphatunk meg.
Egy délelőtt, karácsonyi bevásárlásra indultunk a családdal, és el kellett még mennem néhány szakkönyvért is, egy útba eső találkozóra. Eközben egy olyan környékre dobott minket a navigáció, ahol korábban még sosem jártam…
A városnak ez a kerülete egy valódi, tősgyökeres gyárkörnyék, sok-sok vörös téglás, öreg épülettel. Kánaánja lehetne mondjuk egy loftokban utazó, lakberendező csapatnak, mert ennyi mutatós ipari létesítményt egy kupacban, talán máshol nem is találni már az országban. Ezen a környéken autóztunk tehát, amikor két ház között egy bemélyedésben, egyszer csak megpillantottam egy áruháznak látszó épületet, melynek az udvara telis-tele volt kertészeti árucikkekkel. Szerszámok, badellák, létrák, kaspók, edények: amit csak egy kertész a tökéletes munkavégzéshez el tud képzelni magának. Azonnal a fékre tapostattam tehát a férjemmel, aztán némi körülményes parkolóhely-keresgélést követően visszasétáltunk ehhez az üzlethez.
Óriási izgalom volt bennem; szedtem is a lábaimat, a többiek alig tudtak lépést tartani velem. Hiszen lelki szemeim előtt már meg is jelent egy tökéletes kert képe, melynek az összes kellékét ezen a furcsa, eldugott helyen fogom megvásárolni, persze potom pénzért. Ahogy beléptem az előudvarba, ahol az összes eladásra kínált, kültéri áru fel volt halmozva, még teljes szívből elhittem, amit az áruház névtáblája sugallt, eszközök univerzumával kecsegtetve. Naiv álmodozásaim közepette még komolyan reméltem, hogy itt aztán tényleg, mindent megkapok majd, amire egy vérbeli kertész és dekoratőr csak vágyhat, élete fő művének megalkotásához.
Aztán, ahogy beljebb sétáltam és alaposabban körülnéztem, lassacskán kezdett felszállni a lelkemről a csipkerózsika delírium. Kezdtem úgy érezni magamat, mintha egy elvarázsolt kastély kertjébe tévedtem volna.
Először egy furcsa fejű lombseprű ötlött a szemembe, aminek minden második foga rövidebb volt a többinél. De olyan szabályosan – tényleg minden második – hogy messziről azt hittem, talán egy újdonsült kerti célszerszámra akadtam. Ám ahogy közelebb léptem, megláttam egy másik darabot is, aminek a fogazathiánya már nem volt ennyire szabályos. Itt fogtam először gyanút, hogy talán mégsem a számomra megfelelő áruházba csöppentem. Én ugyanis kínosan vigyázok a szerszámaimra: ha nálam egy lombseprű feje megsérül, azt kiselejtezem. A kéziszerszámaim is állandó karbantartás alatt állnak, sosem bánnék tehát így egy kerti eszközzel.
Mivel hívő ember vagyok, ha valami visszás dolgot tapasztalok, az első reakcióm mindig az, hogy elkezdek mentségeket keresni. Most is ezt tettem tehát: ilyen óriási halomnyi áru között, egy-két sérült lombseprű még nem a világ – mondtam magamnak. Emiatt ugyan senkit nem kell kapásból elásnom, mint Kisvakondnak. Elindultam hát körbenézni.
A következő dolog, amin megakadt a szemem, egy raklapnyi útszóró só volt. Igen ám, de nem szép hűvös halomba rakva, az egész göngyöleg körbefóliázva, ahogy azt egy gondos boltostól elvárnánk. Ehelyett a vidám őszi széltől kedélyesen lobogtatott, rongyos fóliadarabok fokozták az egyre intenzívebben rám törő, rémisztő hangulatot. A kiszakadt műanyag zsákokból kifolyt só évek óta olvadozhatott már a kertben, aminek eredményeképp egyetlen hatalmas tömbbé oldódott össze a raklap közepén, az ostromló eső és nap éveken át tartó erőteljes munkájának köszönhetően. Úgy nézett ki az egész rakás, hogy abból legfeljebb egy sóbányász tudott volna magának elegendő, a célnak megfelelő anyagot kifejteni.
Itt azért már kezdtem kényelmetlenül érezni magamat a bőrömben, de nem olyan fából faragtak, hogy kapásból feladjam az álmaimat. Nem vagyok egy gyáva ember, engem nem könnyű megfutamítani – mondogattam magamnak. Erőteljesen rombolta azonban az egyre fogyatkozó magabiztosságomat férjuram figyelmeztető közbevetése, hogy ez talán mégsem az az üzlet, amire olyan régen áhítozom. Már éppen hajlottam volna hallgatni a szavára, ám ekkor behajtott az udvarra egy ezüstszínű, mutatós autó, amiből kiszállt egy jól szituált öregúr, aki a kocsiját bezárva, besétált szépen az épületbe.
Bennem ettől ismét új erőre kapott a vadászösztön, és diadalittasan pillantottam a férjemre, hogy lám, milyen kulturált népek is vásárolnak ebben az áruházban. És különben is: emlékezzen csak meg az általa is unásig hangoztatott igazságról, hogy egy könyvet nem a borítójáról kell megítélni.
Erre a férjem azt válaszolta, hogy az imént érkezett, kellemes idős úr biztos csak a tulajdonos volt, mert nem jár ebbe az ócska üzletbe a kutya sem, hisz ez az Univerzum kis- és nagykereskedés inkább úgy néz ki, mint a világűr egy szupernóva robbanás után. Erre a találó élcelődésre már én is elnevettem magamat.
Az uramnak egyébként fantasztikus humora van, ráadásul minden élethelyzetre megtalálja a tökéletesen odaillő poént. Aztán – jó szokása szerint, követve az apja nyomdokait – a nagyfiunk is bekapcsolódott a cikizésembe, és megjegyezte, hogy ő speciel a csillagok háborúja űrkikötőjében érzi magát, és ideje lenne dobbantani innen, mielőtt még idegen létformák bukkannak fel a sarkon, ezen az űrszemét lerakóhelyen.
Tiszta szerencse, hogy ilyen piszok vicces családom van! Elképzelni is rettenetes, milyen szörnyen unatkoznék nélkülük. Esetleg még egy boltban is nyugodtan körül tudnék nézni, ha ők nem lennének mellettem.
A kultúrsokk azonban – amit ez a hely számunkra okozott – még ezen a ponton sem volt elég erőteljes ahhoz, hogy hallgatva a családom tanácsára, szépen továbbálljak erről a lepukkant helyről. Én még mindig őszintén bíztam benne, hogy végül nem hiába tartom majd fel az egész rokonságot néhány fertályórára, az ünnepek előtti intéznivalók sűrűjében. A lelkem mélyén még mindig pislákolt bennem a remény, hogy valami kincsre bukkanhatok a szeméthalmok tengerében. Továbbsétáltam hát, szemeimmel kutatva valami érték után, a fémpolcokra halmozott hulladékhegyek között.
Ez volt az a pont, ahol – érzésem szerint – már az őrangyalaink is jobbnak látták beavatkozni az áldatlan folyamatba, és végképp pontot tenni ennek a makacs kalandnak a végére. Mert – mintha csak meghallotta volna a fiam szavait – a polcok között egyszer csak megjelent az idegen létforma is: megláttam, ahogy – sebesen kapkodva miniatűr lábacskáit – átszalad előttem egy termetes patkány.
Láttam én már patkányt életemben, meg amúgy is: kerti lány vagyok. Nem kaptam tehát rögtön sikítófrászt a történéstől, de mire az uram és a fiunk utolértek, kellően zaklatott állapotba kerültem ahhoz, hogy ne tudjam előlük eltitkolni a kedvezőtlen fejleményt. Mikor a férjem meghallotta, hogy ezen az elvarázsolt helyen patkányok is szaladgálnak – azzal a felkiáltással, hogy tekintsük ezt égi jelnek –, szépen kézen fogott, és visszavonszolt az autónkhoz, miközben ismét elsütött egy – a helyzethez tökéletesen illeszkedő – poént: Oké Edi, és most képzeld el, ahogy jössz ide garanciát érvényesíteni!
Ezzel a végszóval csapódtak hát a kocsink ajtajai, hogy aztán fénysebességgel hajtsunk tovább egy másik, barátságosabb galaxis felé. De léci, semmiképp se keressetek rá a boltra a neten, mert nem szeretnék szépséges jogi vitákba keveredni a szörnyeteggel!
***
Kommentek