Egy harmonikus és otthonos vidéki fészek megteremtése a családunk számára: a regényírás után ez a legkedvesebb elfoglaltságom. Mindig is sok időt töltöttem az otthonunk tökéletesítésével, és bár távol vagyok még a vágyott céljaimtól, már az odavezető út is számtalan izgalmat tartogat egy magamfajta kreatív nő számára.
Az otthonteremtés nálam nem merül ki lakótereink tökéletesítésében – bútorok újrafestésében és kárpitozásában, függönyök-terítők-párnák varrásában, kidobásra ítélt kacatok dísztárgyként való újragondolásában –, nagy lelkesedéssel ékesítem a családtagjaim öltözködését is. A lakóhelyünk és házunk hangulatának megfelelően az öltözködésben is az angol vidéki stílust kedvelem. Ennek a lenyűgöző otthonosságot árasztó eszköztárnak az alapvető kellékei a kötött felsőruhák és változatos tweedszövetek tarka kavalkádja. Egyszerűen nem tudok betelni ezekkel az anyagokkal és párosításokkal! Így ezt a szenvedélyemet a családtagjaimra is sikerült már ráragasztanom. Jó pár embert el kell tehát látnom kötött mellényekkel, amiket egy english country gentleman stílusához méltó ötletességgel igyekszem megalkotni számukra.
Az english country gentleman (ECG) stílus – ahogy az angol kifejezés is sugallja – az angol vidéki elegancia megtestesülése. Az Egyesült Királyságban nem csupán a kékvérűek között népszerű, hanem jó ideje már az egyszerűbb életet élő, vidéki gazdálkodók öltözködésében is hétköznapinak számít.
Nekem azért tetszik olyan nagyon, mert a meleg, őszi színek, a puha tweedszövetből készült öltönyök és kosztümök, a gazdagon mintázott tarka kötött mellények és pulóverek, az otthonunktól távol is a meghittség barátságos érzésével burkolják be a lelkünket. Az ECG stílus szerintem pont azért olyan divatos a Brit-szigeteken – a múlt századtól fogva egészen napjainkig, és talán az idők végezetéig –, mert a természetes tájjal szoros közösségben élő, letisztultabb gondolkodású vidéki emberek is a sajátjuknak érezhetik, miközben úriemberhez méltó tartást nyújt számukra a hétköznapjaikon.
Anglia több évszázadon át kétségtelenül a dzsentlemenek hazájának számított, ahol a műveltség mellett a választékos viselkedés, az igényes öltözködés és feddhetetlen jellem, sziklaszilárd társadalmi piedesztálon nyugodott. Ennek a hőskornak a modern világunkba átörökített, rendületlen népszerűségnek örvendő öltözködési stílusa az english country gent.
Az ECG kelléktára nem bonyolult: alapvető ruhadarabjai a főként kockás ingek, a Harris Tweed zakók vagy kabátok, melyek alatt vidáman színes kötött felsőruhákat viselnek – Fair Isle mintás kardigánokat, pulóvereket vagy mellényeket –, tarka mintás nyakkendőkkel, nyaksálakkal kiegészítve. Az összeállításokhoz az urak és hölgyek bőr cipőt és gyakran kesztyűt is hordanak, ami a felsőruhák színes kavalkádja mellett már szinte bármilyen lehet. A merészebb férfiak – a már így sem hétköznapi látványt – képesek megkoronázni színes, kárókockás vagy csíkos térdzoknijukba betűrt nadrágjukkal, vicces sapkákkal vagy kalapokkal, és hózentrógerekkel is.
Meg tudom tehát érteni, hogy a nemi és nemzeti identitásukhoz még ragaszkodó angol polgárok, miért vesznek olyan nagy számban részt – gondosan válogatott ruhakölteményeikben és igényesen összeállított kelléktárral – az évente megrendezésre kerülő, látványos londoni biciklis felvonuláson és pikniken – a Tweed Runon –, melyet joggal nevezhetünk az enghlish country gent stílust ünnepének is.
Az utóbbi években rendszeres kutatásom tárgyává tettem az ECG stílust, és a rá jellemző ruha- és mellényötletek, kötésminták begyűjtését is. Angol vidéki kert- és életmódműsor rajongóként ráadásul tobzódhatok a szemkápráztató összeállításokban, hiszen ezek a produkciók is remek ötletekkel szolgálnak egy magamfajta amatőr stílusvadász számára.
A Fair Isle kötésminták elterjedése – mely az ECG egyik alapvető eleme, lenyűgözően színes és látványos kézimunka csodáival – szintén angol kezdeményezésre történt. 1921-ben a walesi herceg (VIII. Edward) először viselt nyilvános eseményen Fair Isle-mintás pulóvert, amivel nyomban útjára is indította ezt a különleges motívumot a világsiker felé.
Mivel a szülői házban – fiatal lányként – engem még szerencsésen megtanítottak szabni-varrni, kötni és horgolni, így nem okozott számomra különösebb nehézséget a Fair Isle leszámolós, bonyolult kötésmintáinak reprodukálása, saját kézimunkáimon.
A Fair Isle tradicionális kötésminták tehát a múlt század elején törtek be az angol elit, majd felső középosztály öltözködési stílusába, és onnan fokozatosan a hétköznapi emberek viseletébe is. A Fair Isle – akárcsak a Harris tweed – a skót kézműves mesterek különleges alkotása: előbbi a Shetland-szigetekről, utóbbi a Harris-szigetről robbant be a brit öltözködési kultúrába, és – meglátásom szerint – napjainkban is méltók a megőrzésre, Nagy-Britannia földjén kívül is. Manapság a Harris-tweed viselet ugyan drága mulatság (egy kézzel szőtt eredeti Harris-tweed női blézer ára 200-500 font között mozog), de kevésbé előkelő, ám nem kevésbé mutatós gyapjú tweed szövetek hazánkban is gazdag választékban találhatók a minőségi méteráru boltok polcain (pl. Budapest, V. kerület Petőfi Sándor utca).
Amikor fiatal lányként először találkoztam az ECG stílus lenyűgöző eklektikusságával, még javában tartott szigorú anyai stíluskiképző neveltetésem. Édesanyám remek ízlése és választékos öltözködése beragyogta a szülői házban eltöltött éveimet, így egy életre belém ivódott az igényes és választékos öltözködés belső szükséglete, ami aztán felnőtt éveimben is állandó útjelzőként szolgált számomra. 
Anyukám éveken át járatta az Ez a divat magazint és évkönyveket, illetve megvásárolta az összes fellelhető kézimunkakönyet és -újságot is. Rendszeresen elvitt minket nézelődni a Belváros elegáns üzleteibe, mert a Vörösmarty téri Luxus áruház volt az ő valódi közege. Ebben a légkörben nevelkedve aztán gyakran éreztem magamat páriának a kortársaim között, mert Anyuci – ahogy a nővéremmel szólítottuk – sosem volt hajlandó beolvadni a szocialista édesanyák szürke tömegébe. Chanel és Dior szabású – legtöbbször saját kézzel varrott – elegáns ruhatárával, saját kézzel kötött és horgolt lenyűgöző kézimunkacsodáiban folyton úgy festett, mintha épp abban a pillanatban lépett volna le egy párizsi divatlap címlapjáról. Én ezt akkoriban – gyermekfejjel – egyáltalán nem éreztem áldásnak, inkább pironkodtam Édesanyám kinézete miatt, hiszen éretlen csitriként én is csak olyan hétköznapi anyukát szerettem volna magamnak, amilyen az összes többi iskolatársamnak volt. Ma már persze nem tudok szégyenkezés nélkül visszagondolni akkori butaságomra, hiszen felnőtt éveim teljes idejében – az életem minden területén – gazdagon profitáltam ebből a gondosan belém nevelt, és génjeimben is rám örökített stílusérzékből és kifinomult ízlésből.
Édesanyám többek között megtanított arra, hogyan válogassam egymáshoz az öltözködésem különféle ruhadarabjait. Ehhez természetesen voltak alapvető szabályai, amikből semmilyen körülmények között sem engedett. Lássunk ezekből néhány jellemző példát:
– nyáriasan vékony és téliesen vastag anyagokat nem veszünk fel egymással; egyes esetekben ezalól kivételt képez a szövetkosztüm-selyemblúz kombináció
– ha az alsó viselet (szoknya/nadrág) mintás, akkor a felső mindig egyszínű legyen; ha a felső (ing, blúz) mintás, az alsónak minta nélkülinek kell lennie, tehát mintásat-mintással soha nem viselünk
– a cipő és táska színe legyen megegyező; az öltözékünkhöz viselt bizsukat tekintve pedig a kevesebb néha több
– nem elég csupán a ruhadarabok színét és mintáját összeilleszteni, az egyes darabok jellegének is meg kell egymásnak felelniük (pl. elegáns selyemblúz és körömcipő farmerral viselve max. tizenhat évesen a diszkóban jópofa, bárhol máshol inkább kínosnak, mint csinosnak mondanánk)
A színeknek az öltözködésben való kombinációs lehetőségeiről pedig a következőket tanította nekem:
– barnát feketével, szürkével vagy kékkel nem párosítunk, mert igénytelen benyomást keltenek
– a színeket egyszerűsített csoportokba oszthatjuk; a csoporton belülieket pedig bátran párosíthatjuk egymással:
- téli színek: fekete, piros, kék, szürke, fehér
- őszi színek: barna, bordó, narancs, zöld, sárga, drapp
- tavaszi színek: rózsaszín, ciklámen és lila, melyek a téli palettáról bátran kombinálhatók feketével, fehérrel és szürkével; a ciklámen jól mutat továbbá kékkel; a rózsaszín kékkel, barnával, bordóval; a lila pedig barnával, naranccsal, zölddel és sárgával is, de ciklámennel semmiképp
- a fehér bár téli szín, mégis bármilyen más színnel viselhető
– egyszerre maximum három különböző színt viseljünk magunkon; kapcsolódó gyakorlati szabály, hogy a többszínű ruhadarabhoz viselt kiegészítő ruhadarabok mindig egyszínűek legyenek, színeiket pedig a mintás ruhadarab színeiből válasszuk ki (pl. egy sárga-zöld-bordó mintás színes felsőhöz vehetünk egyszínű zöld nadrágot, egyszínű bordó cipővel-táskával és bizsuval)
– a farmert párosítási szempontból nem tekinthetjük kéknek, hanem farmer színűnek, amihez minden szín passzol; de a farmert kiegészítő ruhadaraboknak egymáshoz ebben az esetben is menniük kell, a fenti szabályok szerint
Ezek voltak tehát – a teljesség igénye nélkül – azok a belém nevelt szegletkövei a választékos öltözködésnek, melyek az english country genttel való nagy találkozásom során alapjaiban kérdőjeleződtek meg bennem. Hiszen miközben az ECG a szokványos jóízlés alapvető tartópilléreit veszi ostrom alá, mégis – a ránk gyakorolt összhatását tekintve – tökéletes egységet alkot a különféle anyagok, színek és minták harmonikus összevisszaságában.
Ennek a stílusnak köszönhetem tehát, hogy felnőtt nőként felfedezhettem és továbbfejleszthettem az ízléses öltözködésnek azokat a magasabb ismérveit, amikről drága Édesanyám a maga idejében még csak nem is álmodhatott, vasfüggönnyel elzárt kicsiny világában. Az ECG megtanított arra, hogy a különféle ruhadarabok összeillesztésekor – akár a belém nevelt alapvetések kárára is – soha ne szigorú szabályok mentén gondolkodjak, hanem ösztönös jóízlésem felébresztése révén alkossam meg a legteljesebb összhatást. Stílusérzék hiányában – fiatal lányként – erre nyilván még nem lettem volna képes; akkoriban pont az Édesanyám által felállított szigorú szabályok elsajátítása és következetes gyakorlása mentett meg a nevetséges öltözködési baklövésektől.
Miután azonban két évtizeden át sikerrel alkalmaztam az előírásait, kialakult bennem a képesség arra, hogy a szabályok spontán felrúgásával valami szokatlanul egyedit alkossak, persze csakis a jóízlés határain belül.
Egyértelmű tehát, hogy a tanulás időszakában, a stílusérzék kialakításának idején elengedhetetlen az alapvető regulák ismerete és betartása, de mikortól képesek vagyunk a rosszat a jótól megkülönböztetni, tehát öltözködésünkben az ízléstelent az esztétikustól, már sokkal merészebben kombinálhatjuk egymással a különböző ruhadarabokat. A választékos öltözködésben gyakorlatot szerzett, stílusérzékkel megáldott emberek azután szabályok helyett inkább a szemükre és érzéseikre hagyatkoznak, melyek mindig megsúgják számukra az üdvözítő összeállítást.
Az ECG tehát arra tanít minden öltözködésére igényes embert, hogy a gondosan elsajátított és évek alatt tökéletesített jóízlése birtokában szinte bármit-bármivel felvehet, hiszen ha egy összeállítás kellemes a szemnek és még bensőséges hangulatot is áraszt, akkor semmiképpen nem lehet ugyanakkor ízléstelen is.
***
Kommentek