12 éves nagyfiam a minap – nagy ijedtségére – az alábbi írást olvasta a padlásunk valamelyik zugából előkotort Hahota magazinban:
“Kedves Gyerekek! Az idén nem látogatlak meg benneteket. Nem mászom be a kéményen keresztül. Nem is bujkálok nehogy észrevegyetek, mikor a koszos és büdös csizmátokba belerejtem azokat a finom és drága csokikat. Nem kérdezem meg, hogy jók voltatok-e, meg hogy mi a kedvenc versetek (vakarcsok, nem is tudjátok, hogy mi az a vers). Nem próbálok a hitelesség kedvéért olyan sztorikkal előhozakodni, amiket harapófogóval szedtem ki a szüleitekből. Nem, nem és nem; öreg vagyok már bohócnak! Ne hebegjetek, habogjatok, hogy kikeféltétek a csizmátokat, meg hogy milyen nagyon vártatok, meg hogy egyáltalán nem direkt löktétek le az idős nénit a troliról. Nem érdekel az egész, rosszcsont kis mászóka-rongálók, tele van a zsákom azzal, hogy egy évig rám se csörögtök, ma viszont, december 6.-án, mind ott követelőztök a cipősszekrénynél! Hát, tudod mit… Mindenki kérjen az anyjától egy százast, és vegyen magának csokit a sarki éjjel-nappaliban. Egyébként, a minap valaki azt mondta nekem, hogy manapság már nem divat a piros, és igazság szerint egyáltalán nem vonzó a terebélyes szakáll és nagy has. Hát jó, legyen! Elmentem egy fitneszklubba, és a kezdeti problémák után – beszorult a bojtoscsizmám a szobabiciklibe, és ráborultam a futógépre – leadtam pár kilót, egész jó lett a közérzetem, leszámítva azt, hogy kiújult a müzliallergiám. Elmentem pár új cuccot venni, és a régi piros szettet elégettem. Szóval, most frissen vagyok borotválva, szürke öltöny, fehér ing és nyakkendő van rajtam, autóval járok, eladtam a rénszarvasszánt. Rám se ismernétek! Pedig én vagyok a Mikulás.”
***
Egész nap kettesben voltunk otthon a fiammal. A járványhelyzet miatt ugyanis nem járhat iskolába, ezért itthon tanul, és boldogítja szürke hétköznapjaim. És ezt egyáltalán nem ironikusan mondom! Mert ő tényleg egy kivételesen nagyszerű lurkó. Azt szoktuk egymásnak mondogatni az urammal: ha boltban kéne gyereket vennünk, akkor is őt választanánk. Érzékeny lelkű, eszes, szófogadó, kedves, figyelmes, kitűnő tanuló. És olyan belső kontroll irányítja, amire nekünk szülőként szinte már nem is kell befolyást gyakorolnunk, mert teljesen nyugodtak lehetünk felőle.
Ahogy napközben tettük itthon a dolgunkat, idővel arra lettem figyelmes, hogy feltűnően sokat sündörög körülöttem, és igyekszik mindenben a kedvemre tenni. Kipucolta a macskaalmot, összesepert a konyhában, csinált nekem forrócsokit, és egész délután – segítség nélkül – szorgalmasan írta a házi feladatait. Fel nem tudtam fogni, mitől táltosodott meg ennyire!
Mindeközben mesterien igyekezett elleplezni előlem, de anyai szemem mégis felfedezte rajta az izgatottság jeleit. Akkor szokott így viselkedni, mikor valami fontos esemény előtt áll a családunk.
Én azt sem tudtam szinte, milyen nap is van. Most is – mint mindig – ezer dolog kavargott a fejemben, miközben tízezerfelé kellett éppen szakadnom. Nem értettem hát az izgatottságát, hiszen nem készültünk semmilyen jeles alkalomra. De a fiamat hiába is kérdezgettem, ő hamiskás mosollyal az arcán következetesen mindent tagadott.
Estefelé járt már az idő, a férjem még nem érkezett haza a munkából, így továbbra is kettecskén időztünk a fiammal a házban. Én a nappaliban szorgoskodtam, ezért fogalmam nem volt róla, hogy a gyermekem mit csinál épp a szobájában. Általában akkor van ilyen feltűnően csöndben, ha valamit olvas, ezért igyekeztem megfeszíteni magamban a helikopteranyai ösztöneimet, és békén hagyni őt egy időre. Aztán, egyszer csak megjelent az előszobában, sertepertélt néhány percig – nem láttam, hogy mit –, majd visszavonult ismét a szobájába. Én pedig – egy perc múlva – megéreztem a nappaliba beszivárgó, finom parfümillatot.
– Mit csinálsz te, édes fiam! – kiáltottam át neki a szomszéd szobába.
– Csak a bakancsomat pucolom – válaszolta vidáman.
Akkor gyulladt csak világosság a fejemben: hát persze, hiszen holnap Mikulás van!
– De mi ez a finom parfümillat? – kérdeztem tőle kíváncsian, mert sehogy sem tudtam elgondolni, vajon mi köze egy kipucolt bakancsnak valami illatozó dologhoz.
Mire rövid habozás után, kissé kínoskodva érkezett meg a nevetésre ingerlő magyarázat:
– Befújtam dezodorral a belsejét, nehogy a Mikulás megbotránkozzon!
***
Kommentek