Ha a nyár végleg elköszön, és az ősz tarka szárnyain feltartóztathatatlanul beszállingózik az életünkbe, bizony egyre hidegebbre fordul az időjárás, így napközben is be kell gyújtanunk a kandallóba.
Amikor ideköltöztünk a főváros peremére, nő létemre bizony nekem is meg kellett tanulnom a hogyanját ennek a fontos tevékenységnek, hiszen a férfiak nem lehettek mindig kéznél a kedvemért. Ha nem tudom egyedül megoldani a tűzcsiholást, akár estig is ülhetek takarókba bugyolálva, a lassan dermedő házban, forró teával a kezemben (volt ilyen). Nálunk ugyanis nincs gázfűtés, csak a jó öreg fára számíthatunk a csikorgó napokon.
Az első tennivalóm, hogy egy lapos szerszámmal teljesen lekotrom az előző tüzelés után maradt hamut a kandalló rostélyáról, különben a gyulladni készülő lángok nem kapnak elég levegőt az égéshez, ezért bosszúból teleokádják füsttel a házat. A rostély az a része a kályhának, ahová a fát pakoljuk.
Ha a rostély már szép tiszta, meg kell pucolnom a kandalló üvegét is.
A fa égése közben lerakódó korom legjobban tiszta vízzel távolítható el: egy kis darab rongyot benedvesítek, és szép tisztára dörgölöm vele a kályha üvegét. A tisztaság egy kályhánál persze viszonylagos, de ha a tűz már ég, senki meg nem mondaná, hogy nem pont olyan csillogóra pucováltam ezt az üveget is, akár a házunk ablakait. Mikor ezzel készen vagyok, egy kis seprűvel és lapáttal összetakarítok magam körül, mert a hamu és korom olyasféle szerzetek, melyek könnyedén tesznek kirándulásokat a birtokuk határain kívül is.
Mikor begyújtás után az egész kályha felforrósodott, akkor is tudnunk kell levegőt adni a következő adag fa égéséhez, nagy téli hidegekben ugyanis rendszeresen rakni kell a tűzre. Ezért a komolyabb kandalló-kályhákat úgy alakítják ki, hogy az égő tűz alatt a rostély oldalirányban ide-oda mozgatható, éppen csak egy vastagabb fogókesztyű kell hozzá. A rostély alatt van egy kivehető fémláda, amibe ettől a mozgatástól a levegőnek helyet adó parázs kihullik, ott összegyűlik és lassan kialszik. Ezt a hamut aztán időnként ki kell hordani: mi a tyúkok porfürdő ládájába szoktuk önteni, mert minden kemikáliánál hatékonyabb védelmet ad számukra a vérszívó élősködőktől.
Mostanra tehát eljutottunk odáig, hogy a kandalló és környéke szép tiszta, elérkezett hát a begyújtás örömteli mozzanata. A legnagyobb hibát ezzel kapcsolatban akkor követjük el, ha nem gondoskodunk előre a szükséges hozzávalókról, hiszen nincs begyújtás száraz papír és gyújtós nélkül. Az őszi ködök nyálkás levegőjében, a téli havazásban, vagy a tavaszi esőzések idején azonban sehonnan sem lehet száraz papírt és gyújtóst keríteni, hacsak előző nap a lobogó tűz mellé be nem készítettük őket, vagy a csontig hatoló kényszerűségben fel nem áldozzuk klasszikus irodalmunk kevésbé megbecsült darabjait. Ezt a hibát kezdő fafűtők gyakran elkövetik, de biztosak lehettek benne: hamar megtanulják a keserű leckét!
A száraz újságpapírt tehát lapokra kell szedni és egyenként galacsinná gyűrni, majd a kandalló tűzterét cirka egyharmadáig meg kell tölteni ezekkel a tarka gombócokkal. Erre fektetjük azután a gyújtóst, amit nekünk kell előre felhasogatnunk, ahogy az égetésre szánt fahasábokat is. Nálunk a rönkök felhasogatása többnyire a férfiak feladata, de volt már rá példa, hogy én álltam neki. Csak egy jó éles fejsze kell hozzá, még különösebb izomerő sem szükségeltetik, csupán megfelelő technika kérdése az egész, amit hamar el lehet sajátítani.
A begyújtás kezdetén, mikor a lángok éppen csak fellobbantak, egész hasábokat még nem szabad a kályhába pakolni; előbb a gyújtósnak kell szinte teljesen leégnie, a tüzet alaposan megrakni csak ezután érdemes.
Mikor a gyufát meggyújtjuk, erőt vesz rajtunk a kétkedés: “Vajon begyullad majd a rakás?”. Erre ugyanis semmilyen garanciánk nem lehet. Ha a papír vagy gyújtós csak egy kicsit is nedves, andalító meleg helyett csupán sötét füstöt kapunk, ami nem ám a kéményen keresztül száll kifelé a házból, hanem – bosszantásunkra – feketén a szobába kúszik. Ekkor fürgén kell kitárnunk ajtót és ablakot, különben bármerre járunk később a világban, minden ruhadarabunk azt sugallja majd a közelünkbe kerülőknek, hogy ügyetlen vidéki fajankók vagyunk.
Ez tehát a legutálatosabb végkifejlet, hiszen a kitárt házban egyre hidegebb van, miközben az édes meleget még nem sikerült életre szólítanunk. A legrosszabb az egészben, hogy a sebesen ellángolt, de be nem gyulladt kormos halom helyett újat kell raknunk, hiszen az elhamvadt papír – az éppen csak megpörkölődött gyújtós alatt – másként nem pótolható, csak ha előbb egyenként kiszedegetjük a tűztérből a félig parázsló, szálkás fadarabokat. Ez egy nagyon piszkos és durcás munka, okosabb tehát minden módon elkerülni.
De vegyük a legjobb esetet: a papírgalacsinok vehemensen meggyulladnak, és szenvedélyes zöldes lánggal lobogva tombolnak, rövid idő elteltével pedig pompás násztáncukhoz vonakodva csatlakoznak a felhevített gyújtós-pálcák sárgásan pattogó, lassúkás fényei.
Ez az egész olyan lenyűgöző és valószínűtlen, hogy képtelenek vagyunk hátat fordítani neki, és csak bámulunk elbűvölten a kandalló előtti kisszéken ülve, bámulunk bele ebbe a földöntúli látványba. De egyébként sem hagyhatnánk el idő előtt az őrhelyünket, hiszen még nem végeztünk a begyújtással, meg kell még várnunk a megfelelő pillanatot, hogy végre igazi hasábokat dobhassunk a kályhába. Ha túl korán tesszük, az minden eddigi fáradtságunkat hiábavalóságra kárhoztatja, mert a kecses, újszülött lángok könnyen elfojthatók. Ha túl későn tesszük, akkor a kemény és edzett rönköknek nem okoz nehézséget, a gyújtósokon élősködő sovány parázs támadásának visszaverése.
Talán mondanom sem kell, hogy mindez a temérdek feladat nem végezhető el néhány röpke perc alatt. Ha nincs rá legalább fél óránk, akár bele se kezdjünk, kár is lenne az erőfeszítésért.
De ezt a munkát nehogy valami nyűgös és nemszeretem dolognak gondoljátok, amit a gázfűtés akaratos elterjesztése végre elfeledtet majd a civilizált emberiséggel. Semmiképpen sem!
Számunkra ez egy áldott szertartás; tiszteletadás az erdő fái előtt, melyek halála árán mi élhetünk. Ne értsetek félre: ettől még nem lettünk természetimádó fetisiszták, csak felélesztjük magunkban az ősi késztetést, hogy megbecsüljünk mindent, ami él. Hiszen, mikor a kegyetlen, havas fagyokban naponta élvezzük az otthonunk paplanként ránk boruló melegét (a házunkban még a leghidegebb napokon is 25 fok körüli a hőmérséklet), közben az ablakokon kifelé bámulva, csodáljuk a szikrázó fehér palásttal borított erdő eleven szépségét, hogyan is ne éreznénk tiszteletet Isten zöld teremtményei iránt?
Aztán ha végre-valahára ismét beköszönt a nyár, és a kandalló pattogó melegét felváltja a nap sugaraiból áradó rekkenő hőség, szinte hiányzik a lelkünknek a begyújtás meghitt cselekvéssorozata. Ez a rohanó világunkkal oly élesen szemben álló, harmóniát és megnyugvást hordozó, archaikus tevékenység.
Boldogan üdvözöljük tehát a ritkán beköszönő esős és szeles napokat, mikor az embereknek – a nyár dacára – még az orrukat sincs kedvük kidugni a fészkükből. Ilyenkor a mi otthonunkban biztosan elhangzik a várva-várt felvetés: ” Fáztok? Begyújtsak? “.
***
Kommentek