Amikor az életünket átadjuk Jézus Krisztusnak, Ő azonnal munkába kezd bennünk; ezt minden frissen megtért hívő ember kétség nélkül megtapasztalja.
Én a megtérésem dátumaként 1993-at szoktam megjelölni, mert innentől volt a hívő életem egy elkötelezett, valódi keresztény élet. Valójában azonban három évvel korábban, 1990-ben adtam át az életemet Jézus Krisztusnak, a középiskolás éveim alatt. Akkor az egyik osztálytársam hívott el a gyülekezetbe, ahová a mai napig is járok. Nagyon furcsa és ijesztő volt számomra akkor ez az élmény, főleg a templomok szakrális légköre után, ez azonban nem tudott engem visszatartani attól, hogy az első megtérésre felhíváskor kisétáljak a pulpitus elé. Tiszta feketébe voltam öltözve, és egy saját kezűleg horgolt miniszoknyát viseltem, amiben – bár senki nem tette szóvá, én mégis – rendkívül kényelmetlenül éreztem magam. Ezért a hatalmas, hosszú, fekete télikabátomban ültem végig az istentiszteletet, és abban is mentem ki a megtérő imára.
Bár én akkor őszintén, teljes szívemből átadtam az életemet Jézus Krisztusnak, sajnos nem volt mellettem senki, aki támogatott volna a kereszténnyé válás első lépéseiben. Az osztálytársam – aki elhívott a gyülekezetbe – maga sem volt egy erős, meggyökerezett keresztény, más hívőket pedig rajta kívül nem ismertem. Emiatt az istenfélő pályafutásom nem indult gördülékenyen, és néhány alkalom után elmaradtam az Isten népe közül. Akkoriban nem volt még a szüleim házában telefonunk, és bár a gyülekezet küldött néhány levelezőlapot a címemre, hogy kedvesen folytatásra inspiráljon, ezek az üzenetek nem voltak képesek áthatolni a felkapott városi tinédzser életem zűrzavarán.
Visszatértem hát a régi életemhez, és folytattam mindent úgy, ahogyan addig. Akartam én Istent követni, de fogalmam sem volt róla, hogyan tegyem, miként változtassam meg magamat gyökeresen. Meg sem keresztelkedtem, be sem töltekeztem Szent Szellemmel, csak éltem tovább a bűnös, világi életem. De mivel én magam komolyan vettem azt a megtérő imát ott a gyülekezeti pulpitus előtt, hát Isten is komolyan vette. És bár valójában semmin nem változtattam a korábbi életemhez képes, bennem belül mégis elkezdtek megváltozni a dolgok.
Észrevettem például, hogy a lelkiismeretem erőteljesebben működik: ha elkövettem valamilyen bűnt, az önvádlás hangjai felerősödtek bennem. Ha pedig a korábban elkövetett bűneim jutottak eszembe, mélységes szomorúságot éreztem a tetteim miatt. Megváltozott a hozzáállásom az emberek felé is: együttérzőbb és türelmesebb lettem mások iránt. Az istenkeresés pedig egy soha nem csillapodó, lángoló szükséggé vált bennem. Anélkül tehát, hogy bármin is változtattam volna, Jézus Krisztus elkezdett dolgozni bennem. Nem jártam istentiszteletre, nem imádkoztam, nem voltam megkeresztelve, és nem nagyon olvastam Bibliát sem, Isten mégis elkezdett kiábrázolni a sorsomban egy egészen másfajta jövőt, mint ami felé korábban tartottam. Három év telt el így, ebben a köztes, bolyongó, otthontalan állapotban. Gyakran éreztem magamat szomorúnak és magányosnak, pedig bőven kaptam szeretetet a körülöttem élőktől.
Aztán megismertem a későbbi férjemet, aki ugyan nem volt még hívő ember, de az istenkeresésemet türelmesen tolerálta. Ha kellett – mert éppen ahhoz volt hangulatom – hát eljött velem a templomba. Ott aztán én letérdeltem, és szívemből megbántam a bűneimet. Fogalmam sem volt liturgiáról, énekekről, gyónásról. Én csak kerestem Istent, és visszanyúlva a történelmi gyökereimhez, a templomban kutattam utána. Alig vártam, hogy a szertartás ahhoz a részhez érjen, mikor letérdelünk, és fejünket lehajtva bűnbánatot gyakorolunk. Isten elé roskadva minden ilyen alkalommal komolyan elszámoltam a tetteimről, és bár fogalmam sem volt még Jézus Krisztus vérének jelentőségéről, mégis felnéztem a megfeszített Jézus Krisztusra, és sírva kértem Tőle bocsánatot. Soha nem mentem a paphoz gyónni, nem is áldoztam, hiszen ezekről ugyanúgy fogalmam sem volt, mint bármi másról az Egyházzal kapcsolatban. Én csak Isten személye után sóvárogtam, és ott kerestem Őt, ahol úgy gondoltam, megtalálhatom. De tudjátok, mivel Jézus Krisztus akkor már a szívemben élt, minden ilyen alkalommal meglátogatott Isten erős jelenléte, A Szent Szellem ott volt velem és dolgozott bennem, én pedig éreztem, hogy Isten megbocsátja a bűneimet. Nyilvánvaló, hogy ehhez nem lett volna szükségem a templomra, hiszen Ő bárhol meghallgatott és meglátogatott volna. De mivel a szüleim otthonában semmi sem támogatta az istenkeresésemet, sőt minden csak egyre távolabb lökött az általam kutatott új világtól, így azon a helyen nem voltam képes megnyitni a szívemet az Úr előtt.
Aztán elvégeztem a középiskolát, elköltöztem a szüleim házából, és egy új munkahelyre kerültem. Ezen a munkahelyen pedig – az enyém után következő másik műszakban – két kiváló keresztény lány dolgozott. Az egyikük két, a másikuk három évvel korábban fogadta be Jézus Krisztust a szívébe, pont abban a gyülekezetben, ahol én is korábban. Fiatal és tapasztalatlan lány voltam még, mind emberileg, mind szakmailag, ezért az idősebb hölgyek – csupa nővel dolgoztam együtt – a szárnyaik alá vettek és terelgettek, meg tanítgattak. Ezektől a keresztény lányoktól azonban mindegyikük óva intett. Azt mondták róluk, hogy nem teljesen normálisak szegények, mert mindenkinek fanatikusan a hitükről beszélnek. Ezek a vélemények azonban egyre inkább felkorbácsolták bennem a kíváncsiságot, míg végül erősen elkezdtek érdekelni ezek a lányok.
Ők azonban – a kolléganők szurkálódásainak köszönhetően – semmiféle hajlandóságot nem mutattak arra, hogy a hitük részleteibe engem is beavassanak. Pedig én alig vártam, hogy szóba elegyedhessem velük. Ezért a műszakom végén rendszeresen tovább bent maradtam a laborban, hátha egyszer egyedül maradhatunk. Hamarosan össze is jött a tervem: egy műszakváltás után végre ott ültünk hármasban meghitten, a kicsiny gyári étkezőben, és senki sem volt körülöttünk. Ekkor bátorságot vettem és megszólítottam őket: elmondtam nekik, hogy sokat hallottam már róluk a kollégáinktól, ám nem túlzottan jókat. Felvilágosítottam őket, hogy én is keresztény vagyok és hiszek Istenben, de részemről ezt magánügyemként kezelem, tehát egyáltalán nem értek egyet az erőszakos térítésükkel, hiszen így csak elriasztják magunktól az embereket. Ők nagy türelemmel hallgattak végig, majd elkezdtek nekem a hitükről beszélni.
Nagyon izgalmas hónapok következtek ezután…
Gyakran előfordult, hogy a műszakom végén nem mentem haza, hanem késő estig bent maradtam velük a gyárban, az ő műszakjukban is. Míg ők szorgalmasan végezték a munkájukat, én ültem mellettük egy kemény fapadon és hallgattam, ahogy Jézus Krisztusról beszélnek. Minden kérdésemre világos válaszokat adtak a Bibliából, amivel sikerült eloszlatniuk az összes kétségemet, és szép sorban tisztázták a belém ragadt félreértéseket. Ennek az lett az eredménye, hogy két hónap elteltével már én sürgettem őket, hogy vigyenek el a gyülekezetbe, mert rendesen meg akarok térni. Ők eleinte vonakodtak és igyekeztek visszatartani, mert nem bíztak abban, hogy valóságosan hitre jutottam. De aztán annyit nyaggattam őket ezzel, hogy nem tehettek mást, végül engedniük kellett.
Elérkezett hát életem legfontosabb és legbecsesebb napja, melyen boldogan adtam át az életemet ismét Jézus Krisztusnak, ugyanabban a gyülekezetben, ahol korábban is. Ekkor azonban már két erős és elkötelezett keresztény állt mellettem az első lépések megtételénél, így végre erős fundamentumra építhettem fel hívő életem házát. Jött a vízkeresztség és a Szent Szellem keresztség, amiket követett a bűnvallás, az első szabadító szolgálat, és az otthonom megtisztítása a bűnökhöz köthető tárgyaktól, aztán az alapozó és haladó bibliaiskola. Az én újjászületésemet pedig hamarosan követte leendő férjemé is, aki szintén átment a kereszténnyé válás összes alaplépésén, tehát minden abba az irányba mutatott, hogy összeházasodjunk.
Huszonhét év telt el azóta, én pedig őszintén mondhatom: minden a legjobban volt így, ahogyan volt! Mert a házasságunk több, mint negyed évszázada alatt sohasem fordult meg a szívemben, hogy máshoz kellett volna hozzákötnöm az életem. Pedig az első tizenöt évnyi keresztény életünk igen sok harccal és nehéz küzdelmekkel köszöntött ránk. Elég volt néhány ostoba, rossz döntés, és máris számos baj és fájdalom szegélyezte az utunkat. Ez persze kicsit sem volt meglepő annak fényében, hogy a famíliánkban generációk óta mi voltunk az elsők, akik keresztény életre vágytak. Gránitszilárdságú falakat, sötét mázsás terheket, visszahúzó ördögi gonosz erőket, démonikus megkötözöttségeket kellett lerombolnunk ahhoz, hogy a hívő életünk minden területe a helyére kerüljön. Én bizony annyit sírtam ezekben az első években, hogy azt el sem mondhatom! De mivel egy igazán kiváló emberrel kötöttem össze az életem, aki Jézus Krisztushoz hasonlóan mindenben mellettem állt és támogatott, óriási erőfeszítések árán végül sikeresen átverekedtük magunkat a nehéz éveken. Mi hárman tehát – az Úr, a férjem és én – szép fokozatosan felhoztuk a hívő életünket a fényre.
Ma már a napjaimat nem sírással töltöm, sokkal gyakrabban vagyok elégedett és boldog. A lelkemben – az egyre ritkuló kivételektől eltekintve – nem dúlnak már sötét viharok; kiegyensúlyozottabb és derűsebb nővé változtam. Egy olyan emberré, aki képes örülni a legkisebb dolgoknak is. Nincs még betöltve minden szükségem, több olyan áldást is fel tudnék sorolni, amik után két évtizede sóvárogva vágyakozom. Sőt próbák, megoldásért kiáltó problémák is akadnak az életünkben bőven. De ezek a hétköznapi, földi dolgok eltörpülnek annak fényében, ahogy Isten személye beragyogja a sorsom. A mindennapi élet – amit Krisztusban élek – számomra telve van örömökkel és áldásokkal. Minden percét úgy élem át, mint forrását ezernyi újabb édes lehetőségnek és megtapasztalásnak, melyekből még az elragadtatásom előtt bőven meríthetek. Tudom, hogy a Mennyben sokkal magasztosabb dolgok várnak rám, de már itt a Földön is annyi örömforrás vesz körül, hogy néha azt sem tudom eldönteni, melyik felé fordítsam az arcom. Emiatt túlcsordul bennem a hála, és a késztetés, hogy másokat is erre az életre invitáljak!
Mert bizony úgy van, ahogy a mondás is tartja: ragyog napsütés a zivatarfelhők fölött, és virul élet a halálon túl. Krisztusban mindenre van remény!
***
Kommentek