Nem tehetek róla, makacs nyavalyától szenvedek, évek óta. Szerintem menthetetlen vagyok. Nem is imádkozom már szabadulásért, krónikus az állapotom. Képtelen vagyok ugyanis legyűrni magamban ezt a kérlelhetetlen közösségi média utálatot! A legtöbb ember – sok keresztény is – úgy lubickol ebben a virtuális kanálisban, akár pisztráng a hegyi patak kristály vizében. Miközben én nem bírom már elviselni ezt a pöceszagot!
A Facebook magyarországi megjelenése óta én a gyülekezetemnek azzal a korai álláspontjával értek egyet, hogy az online közösségi felületek rendkívül veszélyesek az emberek magánéletére nézve. Minket az egyházban – eleinte – komoly tanításokkal igyekeztek lebeszélni arról, hogy regisztráljunk a közösségi oldalakra, és információkat osszunk meg magunkról, a személyes életünk bármely területéről.
Engem ezek a tanítások – már abban az időben is – mélyen elgondolkodtattak, ezért – megfogadva a pásztoraim tanácsait – sokáig messziről elkerültem a közösségi média felületeket. És később – mikor az egyetemi és munkahelyi kényszer rászorított – juszt sem regisztráltam ezeken az oldalakon a saját, valós nevem és fényképem alatt. És amiben szintén következetes voltam éveken át: egyetlen fotót sem töltöttem fel soha a családtagjaimról, közös időtöltéseinkről, személyes életünkről az internetre.
Kis idő elteltével azonban megváltozott körülöttem ez a korábban ellenállást hirdető keresztény közeg, és nagy megdöbbenésemre azt tapasztaltam, hogy a következetességemmel szép lassan magamra maradtam. Mintha a saját gyülekezetem sem vette volna már komolyan az erre vonatkozó korábbi tanításait. Egy idő után keresztény ismerősök tömegei voltak fent ezeken a virtuális felületeken, és nem egy, de nem is két ember osztogatta meg magáról buzgón, ország-világnak az aktuális családi fotóit, amiken tisztán kivehető volt az otthona, annak berendezési tárgyai, a családi kapcsolatai, az anyagi körülményei, a gyermekei arca és kiléte, etc. Tehát takkra pontosan aszerint kezdtek viselkedni a hívő emberek is, amitől a pásztoraink kezdetben még óva intettek bennünket. Az volt a benyomásom, mintha senkit sem érdekelnének már ezek a korai tanítások, a vezetőink megfontolt intelmei. Hiszen sokak profiljában most is közszemlén virít a személyes élettere, akadálytalan hozzáférést engedve az otthona privát információihoz, minden arra szédelgő számára. Őszinte tiszteletem azon keveseké, akik ezt nem teszik!
Mert engem ez a kétes következményekkel fenyegető gyakorlat – bevallom őszintén – döbbent értetlenséggel tölt el, annak ellenére, hogy nem keresem, sőt inkább elkerülöm az egyházban a botránkozásokat. Nyilván én is képes vagyok felfogni, hogy azokat az evangelizációs oddsokat, amit a közösségi média felületek jelentenek – ki tudja meddig még – az egyház számára, nem szabad nekünk sem félresepernünk. A hiteles bizonyságtevéshez pedig – sokak szerint – vállalni kell az arcunkat és családi életünket is, meg persze demonstrálni az emberek felé azokat az áldásokat, amikkel Isten bennünket az évek során elhalmozott. Értem én ezt a koncepciót, csak épp nem értek vele egyet. Az én életvezetésem tehát ezen a területen szöges ellentéte az egyházban manapság jellemző trendeknek.
Éveken át kutattam a választ arra, vajon az egyre szélsőségesebb méreteket öltő magamutogatásnak milyen következményei vannak hosszútávon, az egyes emberek sorsára nézve. Azzal a jelenséggel kezdeném, ami szerintem a legpontosabb indikátora ennek a közösségi médiás, társadalmi őrületnek. A rendszerváltás után nálunk is megjelentek azok a valóságshow-k, amik révén a pénzgyárként funkcionáló kereskedelmi televíziók abból csináltak vásárt, hogy az emberek imádják kifürkészni mások magánügyeinek szaftos kis részleteit. Ebben sajnos mi magyarok sem vagyunk kivételek. Majd elepedünk a kukkolásért! Nem túlzás azt állítani: tömegek élnek úgy, hogy napi szinten igyekeznek felcsipegetni némi csámcsognivalót, mások privát életének kárára. Ez a vágy szerintem, nem egy jogos és egészséges szükséglet előszobája; az én szememben inkább a perverzió határát súrolja. És hogy – sok egyéb mellett – ezt a perverz vágyat is igyekeznek profithajhász cégek meglovagolni, az nem kérdés. Azt viszont, hogy én ennek a beteg iparágnak a vágósertése legyek, a leghatározottabban visszautasítom! Nem leszek önként prédája az ilyen alja ösztönök alapzatára felhúzott, becstelen intézményeknek, melyekben az emberek személyes szokásainak és életterének kifürkészése, majd ezek mócsingjaival a marakodó kutyák jóllakatása, az értékesítés fő profiljai.
Ennek tudatában szerintem vaknak kell ahhoz lennünk, hogy ne lássuk meg a párhuzamot a valóságshow-k és a közösségi média felületek szellemisége között. A valóságshow-k voltak a kezdet, a csorda beetetése. Szerintem ezekkel hozták meg az emberek kedvét a gátlástalansághoz, hogy a néhány kiválasztott valóságshow-szereplő után, bármely hétköznapi ember bátorságot nyerjen, saját szemérmetlensége gyűrött szárnyainak bontogatásához. Ezek a minivalóságshow-k – amit a Facebook profilok jelentenek manapság a mikroközönségük számára – ugyanazt az élményt nyújtják a felhasználóknak, mint a tévés változataik. Ahol ez a magánélet szentségét két lábbal taposó személyiségtorzulás, minden egyszerű ember számára – a szolid kis nyáriruhás fényképektől, a nemiszervek telibe mutogatásán át – széles skálán kibontakoztatható. Csak fokozatosan erősödő gyomor kell hozzá, úgy a mélyrepülésünk előtt nincsenek akadályok, határ a feneketlen sötétség. Miközben nem akarjuk tudomásul venni – mintha mindenki egyszerre gárgyult volna meg –, hogy az ostoba botlásainkat, az összes fényképünkkel, sőt a négy fal közti beszélgetéseinkkel, elektronikus levelezéseinkkel, privát messenger üzeneteinkkel együtt, valahol, valakik, szép hűvös rendben eltárolják rólunk, egy későbbi célszerű felhasználás érdekében…
– folytatás következik –
***
Kommentek