Enni jó. Aki mást mond, az hazudik.
A dundi nők is lehetnek gyönyörűek és kívánatosak. Aki mást mond, az hazudik.
A macskám egy krémszínű brit rövidszőrű. Aki mást mond, az hazudik.
És napestig folytathatnám a hasonló elméncségeket, de rém unalmas lenne. Lássuk inkább, mi ebből a lényeg!
Nincs az rendjén, hogy napjainkban a molett nőket leszólják, sőt gyakran becsmérlik. Ezt a beteg gondolkodásmódot kiirtani a fejekből fontosabb lenne, mint a melegek és muszlimok jogainak védelmében az embereket átnevelni.
Óriási ostobaságra vall, hogy az öblöshangú gúnyolódók nem vetnek azzal számot: a nők többségének teste a kor és gyermekszülések által megváltozik. Nem feltétlenül azért, mert idővel beletörődünk a trampli óriáslétbe, elhagyjuk magukat és már nem számít a kinézetünk. Hanem mert ilyen a biológiánk, és ha van bennünk valami, ami genetikailag determinált, akkor ez biztosan az.
Nem kell tehát mindenkinek vékonynak lennie. Egyáltalán nem! Ha már a kisebbségi jogoknál tartunk: nekünk nőknek biztosan jogunk van kikerekedni, és ha jól érezzük magunkat a bőrünkben, akkor úgy is maradni. Ezt minden épeszű férfi képes elfogadni!
Én például pont ugyanolyan elégedett vagyok magammal most, mint 20 évesen 55 kilósan. Sőt, igazság szerint akkoriban sokkal durvább gúnyolódások tárgya voltam a véznaságom miatt, mint később a teltségemért. Mert abban az időben még a címlaplányok is popsis-didis csajok voltak, nem ilyen agyonéheztetett, csontos lidércek, mint manapság.
A gyerekszülések, a jó ételek, a szeretett lényként való létezés pedig rajtam hagyták a nyomukat az elmúlt 25 év során, így felugrott rám jó pár kiló. De mit bántam én! Probléma nélkül megtanultam együtt élni vele.
Ma is pont ugyanúgy adok magamra, mint vékonylány koromban. Legalább olyan csinosan és választékosan öltözködöm, mint sovány életemben. Viszont őszintén mondhatom: sokkal, de sokkal jobban tetszem magamnak most, mint akkoriban. Ezt persze férjuram lankadatlan dicséreteinek is köszönhetem, ahogy az önbizalmamat is, mellyel súlyomtól függetlenül – nem annak dacára, hanem azzal tökéletes harmóniában – felemelt fejjel és nőiességem teljes tudatában vagyok képes végigmenni az emberek között.
Nem vagyok dagadt, nem vagyok trampli, nem vagyok elhanyagolt, és nem vagyok nőietlen. Nem utálom a testemet, szépnek látom magamat, szeretek tükörbe nézni és kiöltözni színházba, ünnepekre vagy épp istentiszteletre.
Mostanra azonban megérett bennem az elhatározás: megszabadulok a súlyfeleslegemtől. És nem, nem a kóros testképem, vagy a kinézetem miatti gyötrő önutálat okán hoztam meg ezt a döntést, hanem a mozgékonyságom és egészségem hosszútávú megőrzése érdekében. Hisz mit érdekel engem, hogy megbámulnak-e az utcán a férfiak?! Semmivel nem leszek motiváltabb attól a fogyásban, hogy vékony nőként majd sokkal több hímnemű egyed szexuális vágyainak tárgyává válhatok. Hiszen akiket megbámulnak, azoknak sem a lelkét bámulják! Hogy kik vagyunk mi nők valójában, az egyetlen férfit sem fog jobban érdekelni azért, mert ismét soványak leszünk! Mit kaphatunk tehát attól a sekélyes élménytől, hogy a fogyás által populárisabbá válik a kinézetünk? Csak nem ettől várjuk a kisebbségi komplexusaink és szeretetéhségünk csillapodását?! Nem hinném, hogy ez egészséges dolog.
Nekem tehát nem kényszerem, hogy idegen férfiak érzéki sóvárgásának tárgya legyek. Én a lelki egyensúlyomat, önmagam szeretetét és elfogadását már nem ebből a forrásból nyerem. Az én női önazonosságom gyökere Istenben van. Rajta keresztül tanultam meg ugyanis – a beteges testképeket sulykoló világ ellenében – értékelni saját magamat, és egészséges módon a helyén kezelni a saját női identitásomat is. A teljesség kedvéért itt meg kell említenem, hogy ebben sokat segített nekem Isten nagykövete is, akit Ő az életembe küldött, vagyis a férjem.
Drága nőtársaim, nincs tehát szükségünk arra, hogy a fitneszipar önjelölt jógijai mondják meg nekünk vastag pénzért, hogyan gondolkozzunk magunkról és a saját testünkről. Isten mentsen minket attól, ha fogyni szeretnénk, hogy ezeknek a fazonoknak – az eltorzult lelkük mélységeiből febugyogtatott – mérgező írásait olvassuk! Mert – ha eddig még nem vettétek volna észre, hát most világossá teszem – ezek a toronyeszűek nem a szabad véleményüket fogalmazzák ám meg! A legtöbbjüknek még egy gyorstalpaló tanfolyamon megvásárolt pitiáner bizonyítvány sincs a birtokában, akkor mégis, honnan lenne bármiről is fogalmuk az egészséges fogyással kapcsolatban?! Ők csak ügyes üzletemberek (ezt bizony el kell ismernünk), akiknek az a temérdek lóvé mondja meg, hogyan beszéljenek a nőkről a nőknek, amit a toxikus dumáikért bezsebelnek. Nem érdekük tehát, hogy a dundi nők is jól érezzék magukat a bőrükben, különben holnap miből fogják biztosítani a családjuk számára azt a luxust, amit a bűntudatkeltéssel és identitásrombolással manipuláló, harácsoló testképipar öntött eddig a nyakukba?! Nem abban érdekeltek tehát, hogy mi – nők – elégedettek legyünk önmagunkkal, ezért soha ne hallgassatok ezekre a suskavezérelt megmondóarcokra!
Hallgassatok inkább Istenre, aki megteremtette a testünket, lelkünket. Nála jobban ki értene ezek működéséhez? A testünk funkcióit, a szépségünk és nőiességünk mibenlétét ugyan ki mástól tanulhatnánk meg hitelesebben? A egészséges női önkép autentikus forrása a Teremtő, ezért jobban tesszük, ha Tőle veszünk leckéket azzal kapcsolatban, hogyan is gondolkodjunk magunkról, a testünkről, a kinézetünkről, a női kisugárzásunkról, a tökéletességünkről.
Erre az utazásra hívlak tehát benneteket a fogyókúrablogomban, mert – terveim szerint – én ezt a spirituális tanulmányutat szeretném bejárni a Szent Szellem segítségével a következő néhány évben, hogy sikerüljön megtalálnom és kialakítanom egy jóval egészségesebb és fittebb életformát középkoromra, és idős éveim idejére.
Tőlem tehát NE VÁRJATOK ilyen nyilatkozatokat:
– Ki nem állhatom a testemet!
– Bűnöztem: megettem egy szelet csokit! Mea culpa.
– Holnaptól száműzök az étkezésemből minden szénhidrátot: fehér kenyeret, édességet, tésztát, fagyit. Sőt, ezentúl nem eszem sült krumplit, hamburgert, bundás kenyeret, túrós palacsintát. Tehát semmit nem eszem innentől, ami az életet – ha csak egy hajszállal is, de – élvezetesebbé teszi.
– Majd meghaltam az éhségtől, de kitartottam és inkább elmentem futni!
– Már a súlyfeleslegem nagy részétől megszabadultam, és végre ismét megbámulnak a férfiak!
VÁRHATJÁTOK viszont, hogy a fenti butaságok helyett ilyeneket fogok írni:
– Végre, ismét rám jött az az édes kis piros ruhám, amit úgy szerettem, amit még a lányom ballagására vettem!
– Ma nem négy órát, hanem legalább nyolcat dolgoztam a kertben! Mióta tíz kilóval könnyebb vagyok, szinte szárnyra kaptam a tavaszi széllel.
– Felpróbáltam ma egy virágos nadrágot a kedvenc üzletemben, ami igencsak szűknek tűnt a vállfán, de csodák-csodája: mintha rám öntötték volna! Végre, ismét hordhatok mintás nadrágokat, ahogy lánykoromban.
– Ma egész nap ástam és ültettem, úgyhogy este simán belefért még a napi étkezésembe egy adag sajtos makaróni.
És mostanra talán össze is állt a kép előttetek, hogyan is tervezem a fogyásomat annak ellenére, hogy szeretek molett lenni, szeretek enni, és eszem ágában sincs lemondani olyan ételekről, amik élvezetet okoznak.
Két – általam kigondolt – mottó szerint fogom megvalósítani a fogyásomat, és megtalálni az egészségesebb, mozgékonyabb, és hosszútávon is teljesértékű hétköznapokat biztosító, új életmódomat.
Két fő szabály tehát, melyek szerint a következő években tervezem élni az életem:
1. NEM ESZEM, CSAK HA ÉHES VAGYOK, AKKOR IS CSAK FÉL ADAGOT!
2. LEGYEN A KERTED AZ EDZŐTERMED!
A terv tehát készen áll; nem maradt más hátra, mint: munkára fel!
***
Kommentek