Éhség és ehetnék két különböző dolog. Szerintem az életmódváltóknak ezt kell először megtanulniuk, mert fontosabb minden diétás tanácsnál: az éhség jó, az ehetnék ellenben rossz. Az éhség a barátunk, hiszen a testünk egy alapvető szükségére figyelmeztet. Az ehetnék viszont gyakran az ellenségünk, hiszen a felettünk uralkodni vágyó káros kívánságok előfutára. Az ehetnék szerintem a terhesség alatt és a nehéz napokon érdemel méltánylást, meg persze az ünnepek alatt. Egyébként pedig abszolút káros a súlyunk és egészségünk megőrzésére nézve, ezért mindenáron uralkodunk kell rajta. De az sem normális dolog, ha a bánatunkat és frusztrációinkat evésbe fojtjuk. Mondom ezt én, az érzelmi nagyevők tiszteletbeli elnökasszonya, akinek még a macskája is ebben a kórságban szenved.
Mit kell tehát először megtanulnunk, ha változtatni szeretnénk az étkezési szokásainkon? Ha éhesek vagyunk, eszünk; ha viszont csak ehetnékünk van, ellenállunk. Ez a mértékletes életmód alapja, amely megkímél a további elhízástól.
Én mindig is ezen a ponton vallottam korábban kudarcot, mert meglehetősen élvezem az étkezéseket. Bevallom, egyszer még a falánkságból is szabadulnom kellett. Nem hiába intek tehát mindenkit, akinek még nincs problémája a vonalaival: ha szeret enni, akkor igyekezzen ezt a hajlamát mértékletességgel és testmozgással kordában tartani, mert minél tovább enged teret neki, annál nehezebb lesz rajta utólag változtatnia.
Fiatal lányként nagyon sovány és sportos voltam. Aztán az első terhességem alatt a korábban űzött labdasportokat abba kellett hagynom. Mivel azonban korábban soha nem voltak súlyproblémáim – sőt inkább híznom kellett volna –, így nem éreztem szükségét az étkezési szokásaim megváltoztatásának. Igen ám, de felhagyva a sportolással, kívánós kismamaként éppen nem a súlyom gyarapodása izgatott. Ettem, amit és amikor megkívántam. Aztán megszületett az első gyermekünk, akinek az elválasztását követően ismét sportolni kezdtem, de a korábbi elkötelezettségemet a mozgás iránt már nem sikerült visszaszereznem. Kemény és harcos évek következtek ezután a családunk egzisztenciateremtésében, közben újabb szülés, majd tízévnyi görnyedés a könyvek fölött, egy piacképes végzettség szolgálatában. A mozgás egyre kevesebb lett, míg az unaloműző és vidámító falatozások egyre gyakoribbá váltak. A súlyom gyarapodása pedig zavartalanul folytatódott.
Eljött azonban annak is az ideje, hogy a könyvekből hosszú évek alatt megszerzett tudást kétkezi feladatokba is átültessem – csodálatos szakmát választottam, ami erősen gyakorlat-orientált, tehát az irodai ücsörgéstől igencsak távol esik –, de a korábbi mozgásszegény és jó étvágyú életmódom torz gyümölcsei mind a fejemre hullottak. És bár a tunyasággal a munkám és a kertem gondozása révén sikerült már leszámolnom, az étkezési szokásaim felett sokkal nehezebb az uralmat visszaszereznem. Ha fiatalon erre valaki felhívja a figyelmemet, hogy ezen a két területen nem szabad a gyeplőt a lovak közé hajítanom, talán minden másként alakul.
De hiszen nincs még későn! Míg az ember él, addig minden nap egy új esély a változtatásra. Bármikor elszánhatjuk magunkat, hogy búcsút mondjunk az életünkhöz makacsul ragaszkodó, helytelen szokásoknak. Különösen most, az év elején! Hiszen az emberi akaratban hatalmas erő van! De ha ennek tetejébe még Isten támogatását is sikerül megnyernünk az ügyünk számára, akkor egyszerűen verhetetlenek vagyunk.
Ez tehát a következő év feladata számomra, hogy ismét odaszánjam magamat az oly régen áhított életmódváltásra, és – miután végre beütött a bejglideficit, egy komolyabb, évindító böjtös időszakot követően – megtanuljam az éhséget az ehetnéktől megkülönböztetni. Hiszen – ha fogyni is szeretnék – az ehetnékre egyszerűen nemet kell mondanom!
Sokat gondolkodtam rajta, mit tehetnék ennek érdekében a gyakorlatban is. Az uram mondott erre egy jó technikát: ha rád tör az evési vágy, csak kérdezd meg magadtól, hogy egy szelet vajaskenyérrel is megelégednél-e? Ha erre a gondolatra csak az orrodat fintorgatod, akkor te valójában nem is vagy éhes. Hiszen aki éhes, annak a keserű is édes, de aki jól van lakva, még a lépesmézet is megtapossa. Ha gyötör az ehetnék, esetleg ihatok egy csésze teát, vagy ehetek egy kis darab sajtot, marék diákcsemegével, hogy a testem felesleges sóvárgását elnémítsam. Esetleg szerkeszthetek egy napirendet, amiben minden nap pontosan ugyanarra az időpontra időzítem az étkezéseimet, így tanítva a testemnek, mikor van a munka ideje, és mikor az evésé. Mert az is tudvalevő, hogy a rendszertelenség egy pofátlan tolvaj, mindig a hasznos életidőnkre fáj a foga.
Tudom én jól, hogy mindez szépen hangzik elméletben, de vajon működik majd a gyakorlatban is? Ezt persze biztosan nem tudhatom, de juszt is tovább próbálkozom, erőt gyűjtve a korábbi kudarcaimból.
Akik pedig hozzám hasonlóan kezdenek most, az év elején – akár az étkezésben és testmozgásban való megújulás által – új életet, tartsanak velem! Hátha inspirálhatjuk egymást a sikerhez vezető úton, egy támogató baráti közösség által. Hiszen, ha az erőfeszítéseink révén – akár csak egy évvel is – meghosszabbítjuk a földi pályafutásunkat, úgy minden küzdelmünk, melyet a kívánságaink ellen folytattunk, már elnyerte értelmét. Arról már nem is beszélve, hogy a testünk megfegyelmezése egy-két sarkalatos területen, alapjaiban gyakorol pozitív befolyást a szellemi életünkre is.
Mindenképpen győztesek vagyunk tehát, hiszen csak a láncainkat veszíthetjük el. Ezért ne tespedjünk, lustuljunk és sírdogáljunk az év eleji búbánatos hónapokban, hanem kapjuk össze magunkat, és kiáltsuk megújult lelkesedéssel: csatára fel!
***
Kommentek