Erősen gondolkodtam, megírjam-e ezt a történetet. Végül úgy döntöttem: bevállalom! A sztori tanulsága igen szimpla, de annál üdítőbb: egy hívő ember bármiből képes lehet tanulni.
Az úgy esett, hogy a családunk évek óta használt, remekbe szabott WC-deszkája tönkrement. Gyönyörű, napraforgós rétet ábrázolt, zöld-sárga csodás mesevilággal, aminek látványa már a kényszerű panelévek alatt is egy szebb jövő reménységével hatotta át a szívünket. A WC-deszka üzenetét csak egy bolond nem értette volna meg: „Nekünk is lesz egyszer kertes otthonunk!”. Aztán teltek az évek, és a WC-deszka által közvetített prófécia beteljesedett: Isten megáldott minket a tökéletes hellyel, ahol igazi otthont építhettünk magunknak. Az Istentől rendelt utunk egy erdős-dombos vidékre vezetett, ahol a napraforgós rétek világa karnyújtásnyi közelségben zümmögött. Gyönyörű kilátás, idilli környezet, pontosan olyan, amilyenre egész életünkben vágytunk! A napraforgós WC-deszka természetesen ide is átköltözött velünk, de bármennyire ragaszkodtunk is hozzá, az évek során betöltötte küldetését, így ideje lejárt, mennie kellett.
– Miféle bagatell dolog ez? – kérdezhetnénk flegmán; de ha csak kicsit is utánagondolunk, én most egy nagyon lényeges hétköznapi kellékről beszélek. Az életünknek, bár nem ez a legnemesebb használati tárgya, valamiért mégis alapvető fontosságú a kényelmünk szempontjából. Ezt az igazságot én sem fogtam fel egészen addig, míg a napraforgós deszkánktól érzékeny búcsút nem kellett vennem. Ugyanis az utódául választott almazöld költemény két hónapnyi rémálommal a puttonyában érkezett meg az otthonunkba. A családból én voltam az egyetlen, akinek minden szempontból meggyűlt a baja ezzel az új szerzettel. Valahányszor helyet foglaltam rajta, hirtelenjében egy havas, téli lejtőn találtam magamat, amolyan kényelmetlen szánkóféle csúszóalkalmatosságon egyensúlyozva. Merthogy ez a fránya deszka, úgy siklott velem pajkosan, jobbra-balra a fajanszvízesésen, hogy csak a sapka-sál-kesztyű triász hiányzott rólam az élmény teljességéhez. Valahányszor elérkezett tehát kénytelen találkozásunk ideje, én gyomorgörccsel foglaltam rajta helyet. Néha pedig olyan indulatokat váltott ki belőlem, hogy én magam is meglepődtem saját lelkiállapotomon. Mit tehettem hát? Drága férjemet kérleltem, csináljon ezzel a rémes szerzettel valamit, mert közel járok hozzá, hogy egy jól irányzott baltaütéssel vessek véget a szenvedéseimnek. Ha egy mozdulattal le tudtam volna kapni ezt az utálatos tárgyat a helyéről, hát egész biztosan a kertünk közepén fejezte volna be dicstelen pályafutását, egy fejszével az üstökében.
Az én kedves uram kétszer, vagy talán háromszor is megpróbálta úgy beállítani számomra a deszkát, hogy kényelmes legyen. Ezeknek a kísérleteknek a pozitív hatása azonban körülbelül egy napig tartott, azt követően pedig minden visszatért a régi kerékvágásba. Mivel a családból egyedül nálam jöttek elő ezek a kellemetlen tünetek, így azt sem tudtuk igazából eldönteni, mit is kellene csinálnunk vele. Ezekben a rémes időkben sokat gondoltam vágyakozva az én napraforgós, régi barátomra, és a rajta eltöltött áldott időkön nosztalgiáztam. Közben pedig, gyomorgörccsel jártam hónapokon át a mellékhelyiségbe, és mivel az almazöld szörnyeteg sem volt egy filléres beszerzés, egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy másikat vegyek helyette. Hiszen ki tudja: nem lesz-e majd az is pont ugyanilyen elviselhetetlen szerzemény?!
Emlékszem, egyszer egy gyorsétteremben kellett kimennem a mellékhelyiségbe, ahol egy alapos tisztítás után, elhelyezkedve az ottani ülőalkalmatosságon, szomorúan konstatáltam, hogy még egy vacak kajálda műanyag ülőkéjén is kényelmesebb pozíció esik, mint az otthonin. Mit tehettem volna? Csörgedező patakként kérleltem a férjemet, csináljon végre valamit ezzel a rettenetes helyzettel! Ő azonban – mivel már háromszor is megpróbálta – kifogyott az ötletekből, ezért fogalma nem volt róla, mit tehetne még értem. Ezen a ponton tehát kénytelen voltam elővenni legkrisztusibb énemet, és türelmes várakozással reménykedni abban, hogy az én kedvesem előbb-utóbb kitalál majd valamilyen remekbe szabott megoldást, és egy szép napon mégis beüt nála a heuréka. És pontosan ez a türelem volt az, ami végül elhozta számomra a tökéletes szabadulást!
Senki ne gondolja, hogy ennél a WC-deszkás problémánál nagyobb kihívások az én életemben nincsenek. Tudom én, hogy ez nem egy rákból való csodálatos gyógyulásos, vagy egy balesetből való hihetetlen felépüléses, esetleg egy lehetetlen anyagi helyzetből való pazar kilábalásos történet. Ilyesmikről is írhattam volna, hiszen majd három évtizednyi hívő élet nyilván mindenki számára tartogat pár jelentős győzelmet és bizonyságot. Most mégis úgy éreztem, inkább erről kellene írnom, a bombasztikus életbizonyságaim helyett. Mert ez a hétköznapi, egyesek számára talán megvetendő, értéktelen kis epizódja az életemnek nekem rengeteget adott. Általa értettem meg ugyanis, minden korábbinál elevenebben: ha tanítványi szívvel élek, Isten a legjelentéktelenebb helyzeteken keresztül is nagy bölcsességekkel gazdagíthatja a sorsom. Mert ennek a történetnek itt nincs még vége…
Már éppen elhatároztam, hogy nem spórolok tovább: kidobom ezt a borzalmas vacakot, és fájó szívvel újat veszek. A bevásárlókocsinkban ott volt már a következő drága delikvens, de még mielőtt a pénztárnál kifizettük volna, elmondtam a férjemnek, hogy annyi szenvedés után egyáltalán nem érzem ezt a végkifejletet dicsőségesnek. Hiszen van már otthon egy drága WC-deszkánk, ami valamiért utál engem. Ha valahogy meg lehetne zabolázni, akkor most nem kellene egy másikra is költenünk. Ekkor a férjem azt válaszolta, ha kibírok még pár napot, akkor utoljára megpróbálkozik valamivel. Aztán ha az sem működik, akkor egyszer és mindenkorra pontot teszünk ennek az áldatlan ügynek a végére. Tehát a fodrozódó vizes – zöld csalánleveles, gyönyörű, új választottunkat visszatettük szépen az áruházi polcra, és üres kézzel tértünk az otthonunkba.
– Már csak pár nap! – hajtogattam magamnak a szokásos szánkázásaim közepette – Két hónapot kibírtam, ez a pár nap már igazán nem fog gondot okozni nekem! Hiszen gyermekeket is szültem! Biztosan nem egy béna WC-deszka előtt fogok kapitulálni! – amikor hirtelen egy csattanásra lettem figyelmes, ahogy az almazöld förtelem bevégezte földi pályafutását: a vastag, rögzítő fémcsavarja végleg kettétörött.
Óriási felszabadultságot éreztem ebben a pillanatban, még a nap is kisütött fölöttem! Nem volt már többé mire várnunk: lebányásztuk a fajanszról az utálatos zöld maradványokat, előtúrtuk a számlát a szekrény tetejéről, és visszavittük szépen őborzasztóságát a barkácsáruházba, ahol egy szó nélkül visszaadták az árát. Ehhez a pénzhez aztán nem is kellett túl sokat hozzátennünk, hogy megvehessük végre öreg napraforgós barátunk méltó utódját, azt a bizonyos fodrozódó vizes – zöld csalánleveles szépséget.
Ez a WC-deszka pedig – magam sem értem, hogyan – az első pillanattól maga volt számomra az Édenkert! Még ki sem próbáltam, már a felszerelést követően is csak álltam fölötte gyönyörködve, mert sokkal szebbnek találtam, mint a barkácsáruházban. Ahogy annak idején a panelban, öreg napraforgós barátom egy napsütötte nyári mezőkön épült, új otthonnal kecsegtetett, ez a WC-deszka egy tökéletesen megépített, minőségi bútorokkal ízlésesen berendezett, befejezett házról és kertről regél nekem. Komolyan beszélek! Ahogy ránézek, minden alkalommal látom magam előtt azt az otthont, amire a szívem vágyik, csak még nem engedhettük meg magunknak. De mit számít ez? Hiszen, ahogy a napsütötte nyári rétek valósággá váltak az előző prófétikus WC-deszkánk üzenete nyomán, úgy ez a mostani történet sem érhet másként véget, mint hogy jövőképe beteljesedik. Csak hittel és türelemmel várakoznunk kell rá!
Azóta – mondhatom – egészen más világ köszöntött rám: a kényszerű toalett látogatásokat felváltották a felismerésekkel gazdagított, nyugalmas percek. Mert ahányszor leülök az én szépséges, új ülőkémre, minden alkalommal megértek egy-egy újabb tanulságos üzenetet. Például azt, hogy ha csak egy kicsit is türelmetlenebb vagyok, akkor mielőtt a zöld förmedvény magától tönkremegy, én beruháztam volna egy újra, de a korábban kiadott summát sosem kaptam volna vissza. Pedig, amennyit szenvedtem rajta, ez volt a legkevesebb! Aztán, ha a férjemet nagyobb nyomatékkal, erőszakosabban préselem, akkor szintén az lett volna a vége, hogy megunva a nyavalygásomat, ő állít be idő előtt valamilyen átmeneti szerzeménnyel.
Megértettem hát, hogy sokkal jobb a nehéz helyzetekben türelmes hittel várakozni a szabadulásra, mint a magunk megszabadításán munkálkodva, félmegoldásokkal és kényszerű kompromisszumokkal beérni. Hiszen az Istentől érkező válasz talán ott áll már az ajtónk előtt, és csak egy keveset kéne még kibírnunk, hogy bekopogtasson, és a problémánk megoldása tökéletes fordulatot vegyen. Ezen kívül pedig, ha tanítványi szívvel állunk Krisztushoz, Ő képes bennünket bármilyen profán helyzeten keresztül megáldani, egy számunkra sokat jelentő, személyes üzenettel. Nincs tehát az életünknek olyan apró és semmitmondó területe, amit Isten fel ne tudna használni arra, hogy beljebb vezessen bennünket egy bölcsebb és nemesebb emberi jellembe. Járjunk tehát nyitott szívvel, mert sohasem tudhatjuk, milyen jelentéktelennek tűnő helyzeten keresztül akar bennünket megszólítani a Mindenható Szelleme!
***
Kommentek