Ha a nyár végleg elköszön, és az ősz tarka szárnyain feltartóztathatatlanul beszállingózik az életünkbe, bizony egyre hidegebbre fordul az időjárás, így napközben is be kell gyújtanunk a kandallóba.

Amikor ideköltöztünk a főváros peremére, nő létemre bizony nekem is meg kellett tanulnom a hogyanját ennek a fontos tevékenységnek, hiszen a férfiak nem lehettek mindig kéznél a kedvemért. Ha nem tudom egyedül megoldani a tűzcsiholást, akár estig is ülhetek takarókba bugyolálva, a lassan dermedő házban, forró teával a kezemben (volt ilyen). Nálunk ugyanis nincs gázfűtés, csak a jó öreg fára számíthatunk a csikorgó napokon. (tovább…)

12 éves nagyfiam a minap – nagy ijedtségére – az alábbi írást olvasta a padlásunk valamelyik zugából előkotort Hahota magazinban:

“Kedves Gyerekek! Az idén nem látogatlak meg benneteket. Nem mászom be a kéményen keresztül. Nem is bujkálok nehogy észrevegyetek, mikor a koszos és büdös csizmátokba belerejtem azokat a finom és drága csokikat. Nem kérdezem meg, hogy jók voltatok-e, meg hogy mi a kedvenc versetek (vakarcsok, nem is tudjátok, hogy mi az a vers). Nem próbálok a hitelesség kedvéért olyan sztorikkal előhozakodni, amiket harapófogóval szedtem ki a szüleitekből. Nem, nem és nem; öreg vagyok már bohócnak! Ne hebegjetek, habogjatok, hogy kikeféltétek a csizmátokat, meg hogy milyen nagyon vártatok, meg hogy egyáltalán nem direkt löktétek le az idős nénit a troliról. Nem érdekel az egész, rosszcsont kis mászóka-rongálók, tele van a zsákom azzal, hogy egy évig rám se csörögtök, ma viszont, december 6.-án, mind ott követelőztök a cipősszekrénynél! Hát, tudod mit… Mindenki kérjen az anyjától egy százast, és vegyen magának csokit a sarki éjjel-nappaliban. Egyébként, a minap valaki azt mondta nekem, hogy manapság már nem divat a piros, és igazság szerint egyáltalán nem vonzó a terebélyes szakáll és nagy has. Hát jó, legyen! Elmentem egy fitneszklubba, és a kezdeti problémák után – beszorult a bojtoscsizmám a szobabiciklibe, és ráborultam a futógépre – leadtam pár kilót, egész jó lett a közérzetem, leszámítva azt, hogy kiújult a müzliallergiám. Elmentem pár új cuccot venni, és a régi piros szettet elégettem. Szóval, most frissen vagyok borotválva, szürke öltöny, fehér ing és nyakkendő van rajtam, autóval járok, eladtam a rénszarvasszánt. Rám se ismernétek! Pedig én vagyok a Mikulás.” (tovább…)

Hosszú és fájdalmas szülés volt, de valahára a végére értem. Mondhatom, megszenvedtem ezt az időszakot! Mégis, hősiesen kitartottam, hogy saját szememmel győződjek meg róla, kikkel is állunk szemben. Vegyük tehát sorra, milyen veszedelmekkel kell farkasszemet néznie napjainkban a valódi hittel élő keresztény embereknek, mert ez a sorozat – az eddig elkészült összes évadában – talán mindet előrevetíti számunkra. És mindenkit figyelmeztetek: ne legyenek illúziói!

(tovább…)

Egy harmonikus és otthonos vidéki fészek megteremtése a családunk számára: a regényírás után ez a legkedvesebb elfoglaltságom. Mindig is sok időt töltöttem az otthonunk tökéletesítésével, és bár távol vagyok még a vágyott céljaimtól, már az odavezető út is számtalan izgalmat tartogat egy magamfajta kreatív nő számára.

Az otthonteremtés nálam nem merül ki lakótereink tökéletesítésében – bútorok újrafestésében és kárpitozásában, függönyök-terítők-párnák varrásában, kidobásra ítélt kacatok dísztárgyként való újragondolásában –, nagy lelkesedéssel ékesítem a családtagjaim öltözködését is. A lakóhelyünk és házunk hangulatának megfelelően az öltözködésben is az angol vidéki stílust kedvelem. Ennek a lenyűgöző otthonosságot árasztó eszköztárnak az alapvető kellékei a kötött felsőruhák és változatos tweedszövetek tarka kavalkádja. Egyszerűen nem tudok betelni ezekkel az anyagokkal és párosításokkal! Így ezt a szenvedélyemet a családtagjaimra is sikerült már ráragasztanom. Jó pár embert el kell tehát látnom kötött mellényekkel, amiket egy english country gentleman stílusához méltó ötletességgel igyekszem megalkotni számukra.

(tovább…)

Olvasnám épp a híreket, de minduntalan ennek a kecskebűvölő, önjelölt kekecharcos George Clooneynak a képe bámul vissza rám, mintha egy Vészhelyzet maratont volnék kénytelen újra végignézni. Tényleg, itt tart már ez a nyomoronc világ, hogy az Amerikai Banánköztársaság – ahol ugye, valószínűleg épp most csaltak el sikeresen egy választást – nyápic sorozatszínészei fogják kioktatni országok vezetőit demoktatúrából?! Ráadásul olyan országokéit, amilyen a miénk is, ahol a generációk zöme még saját, elnyomásban kiaszott bőrén tapasztalta meg az összemoshatatlan különbséget diktatúra és demokrácia között. Nem tudok rájönni, vajon mi a fenét képzel magáról ez az arrogáns vizesnyolcas, akinek az Istentől kapott mutatós ábrázatán kívül egyéb tudománya sincs? Merthogy a filmjei normálisan a nézhetetlen kategóriát súrolják jó ideje már, akárhány Kiváló Káder érdemrendet placcsantottak is a mellére a libsevista kollégái…