Ahogy az előző részben már szót ejtettem róla, nálam a megbocsátás egy szerfelett problémás terület, ezért különleges terápiára volt szükségem, hogy a szabadulás örömét ebben is átélhessem. Néhány dolgot azonban tudnotok kell rólam, hogy a maga teljességében érthessétek meg annak a fantasztikumát, ahogy Isten engem a megbocsátás keskeny ösvényén olyan nagy körültekintéssel végigvezetett. Mert a Szent Szellem zseniális pszichológ! Nála jobban senki sem képes a defektjeink befoltozására! Mivel pontosan ismeri a bensőnk működését, ezért képes minden esetben tökéletesen személyre szabott terápiát alkalmazni a személyiségünk megjobbítására. Az Úr tehát úgy vezetett ki engem a saját magam köré buherált, lepusztult viskómból, amit a megbocsátásra való képesség hiánya révén tákoltam magam köré, ahogy arra egyetlen földi terapeuta sem lett volna képes!
Első lépésként arra inspirált, hogy írjak egy listát azokról, akiket ha valahol meglátok, legszívesebben jól bokán rúgnék. Akiknek a személye kiváltja belőlem a Cannon-féle vészreakciót; tudjátok, azt a bizonyos “Üss vagy fuss!” szimpatikus élettani stresszválaszt.
Leültem hát egy üres papírlappal, és alaposan végiggondoltam két évtizedes keresztény pályafutásomat, vajon hány ilyen személy található a szívem gonosz kincsestárában. Összesen 12 embert számoltam össze, akikre évek óta dühös vagyok.
Habár a megbocsátás, az elengedés különösen problémás terület nálam, azért az embereket – mindettől függetlenül – nagyon szeretem. Ha valaki a környezetemben nehéz helyzetbe kerül – legyen az hívő vagy hitetlen – könnyekig képes vagyok együttérezni vele a bajában. Nemegyszer előfordult már – megtérésem előtt is – hogy saját magamat és a családomat hoztam hátrányos helyzetbe csak azért, hogy másokon segítsek. Ez az oka annak is, hogy probléma nélkül meg tudok bocsátani azoknak, akiknek az élete valamilyen törést szenvedett. Amint utoléri őket egy komolyabb sorscsapás – látván a kiszolgáltatottságukat – a szívem azonnal megindult feléjük, így képessé válik arra is, hogy elengedje minden korábbi vétküket, amivel engem vagy a családomat illettek.
De még ez is kevés volt ahhoz, hogy az előttem fekvő papírt – az összeírás napján – üresen hagyjam. Még így is összegyűlt a megbocsátási listámon 12 olyan ember, akiknek az életük nehézségeibe Isten nem engedett belelátnom, ezért a velük kapcsolatos haragommal és sértettségemmel nem sikerült leszámolnom.
Mielőtt beavatlak benneteket a gyakorlati részletekbe, még egy dolgot el kell mondanom magamról: apró gyermekkoromtól fogva a természet szerelmese vagyok. Akik olvasták a korábbi írásaimat, azoknak nem lesz meglepő: én – ha tehetném – nem is épületben laknék, hanem kint a szabadban, a csillagok alatt, de legalábbis egy fedett színben, ahol szünet nélkül a természet ölén ringatózhatnék. A családomnak már az agyára megyek az állandó szellőztetési mániámmal, ami évszakra és időjárásra tekintet nélkül uralkodik rajtam. Nálunk nyáron és télen, esőben, hóban, szélben, fagyban – mindig nyitva van valahol egy ablak, ezért nincs is értelme a házunkban a gáz bevezetésének, mert a gatyánk is rámenne a fűtésre.
Számomra tehát a házban ülés, a bezárt térben való létezés csupán vegetálás, míg végre ismét a szabad ég alatt tartózkodhatok. Én onnantól kezdek el élni, hogy az ajtónkon kidugtam a fejem. A kertem gondozása tehát nem valami kénytelen kötelesség számomra, amiben azért izzadok, hogy a portánk előtt elhaladók szájából ne érhesse szó a házunk elejét. Nálam a kertgondozás, a kültérben végzett rendszeres munka létszükséglet, akár a vízivás, vagy a be- és kilégzés. Ennek fényében tehát nem is meglepő, hogy a Szent Szellem egy olyan megoldást kínált fel számomra a vágyott megbocsátás eléréséhez, amely teljes mértékben az én személyiségemre lett szabva. Az Úr ugyanis arra inspirált, hogy ültessek a kertembe egy-egy rózsatövet minden olyan embernek, akinek évek óta nem tudok megbocsátani.
Mikor ezt az ötlet megfogant a szívemben, csak néztem magam elé döbbenten (ahogy minden korábbi alkalommal is hívő életem során, mikor a Szent Szellem valamit határozottan közölt velem). Mit akar ezzel Isten elérni?! Minek ültessek rózsákat az én kedves kertembe olyan embereknek, akiknek még a nevét is ki akarom törölni az emlékezetemből?! Mire az Úr azt válaszolta: “Hát pontosan ezért!”.
Ahogy jobban belegondoltam, hamar be kellett látnom: az ötlet egyszerűen zseniális! Hiszen minden nap, mikor elsétálok majd ezek mellett a bokrok mellett, eszembe jutnak azok az emberek is, akiknek ültettem őket. Ha a rózsájuk a kertemben virágzik, nem tudom többé elfojtani magamban a feléjük irányuló érzéseimet: újra és újra szembe kell néznem a szívem és lelkem aktuális állapotával! A rózsák gondozása közben ők járnak majd az eszemben, ami folyton napvilágra hozza, hol tartok éppen a megbocsátás borongós völgyében.
“Már egy hónap is eltelt az ültetés óta, de az Olga rózsája még mindig nem hajtott ki. Mit tehetnék érte, hogy zsendülésre bírjam? Nem pusztulhat el, hisz ez egy gyönyörű és drága rózsatő!”
“A Márti rózsája nagyon kókad, most rögtön meg kell öntöznöm!”
“Az Anikó rózsáját mindjárt felfalják a tetvek, most azonnal le kell permeteznem!”
“Hol van a Lajos rózsája? Ki sem látszik a gazból! Most rögtön ki kell gyomlálnom, különben elpusztul!”
“Micsoda fantasztikus virágok ezek! Igen, a Gyuri rózsája olyan gazdagon pompázik egész nyáron, hogy a szomszédok is csodájára járnak.”
És így tovább, minden egyes nap, amikor csak kiteszem a lábamat a házból! Én, aki rajongok a növényekért, sosem hagynék szándékosan elpusztulni egy rózsatövet. Ki van zárva, hogy engedjem kiszáradni, tetvek által felzabálni, gazok által kizsigerelni, csak azért, mert haragszom valakire. Ha viszont naponta gondoskodom róluk, folyamatosan szembe kell néznem azzal is, miként viszonyulok az emberekhez. Minden nap tudatosíthatom magamban, hogy az ő életük és személyük sokkal értékesebb azoknál a rózsatöveknél, amiket az ő kedvükért ültettem, és olyan nagy szeretettel gondozok. Hogyan is érezhetnék haragot valaki felé, akinek a rózsáját annyira csodálom? A gyönyörű virágok, amikkel hónapokon át megörvendeztetnek, amiket az otthonomba is beviszek, nem nőhetnek olyan emberek bokrain, akik felé utálatot érzek! Minden nap egy újabb szembesítés: vajon mi az első gondolatom velük kapcsolatban? Legszívesebben eltaposnám még a rózsáikat is? Akkor bizony a következő imámban ismét könyörögnöm kell magamért, vagy már ott, a kertemben megállva is megbánhatom az engesztelhetetlenségemet.
Szót fogadtam tehát ebben is az Úrnak, és kijelöltem egy addig üresen álló területet a kertemben, ahová a megbocsátás rózsáit elültethetem. Azután nyakamba vettem a környék kertészeteit, hogy összegyűjtsek egy tucat rózsatövet. Igyekeztem személyre szabottan válogatni a gyönyörű fajtákból aszerint, hogy kihez, milyen típusú, színű, formájú, növésű, illatú, virágú bokor illik a legjobban. Teahibrid vagy floribunda, kúszó, futó, parkrózsa; egyszerű virágú vagy telt, esetleg angol típusú tömvetelt, vörös színű, sárga, narancs, rózsaszín, fehér? A lenyűgöző választék lehetőséget kínált arra, hogy mindenkinek a személyiségéhez leginkább passzoló rózsát válasszam.
Az első néhány elültetett tőhöz még díszes kis táblácskát is kreáltam, amit melléjük tűztem, hogy soha ne felejtsem el, kinek a rózsáját is gondozom éppen. De nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjjek: amint egy bokrot elültettem, többé már nem tudom kiverni a fejemből, hogy kinek is ültettem. Pont ugyanúgy megmaradt bennem a rózsatövekhez tartozó nevek listája, ahogy korábban a sértések és bántások is bevésődtek a lelkem mélyébe.
Felajánlottam férjuramnak, hogy szívesen szorítok helyet az ő céljaira is, az új rózsakertemben. Amire azt a választ adta, hogy köszöni szépen, de neki nincs szüksége rózsatövekre a megbocsátáshoz. Erre a válaszra azért még tőle sem számítottam; dobáltam is magamat az irigységtől.
“Hogy lehet valaki ilyen?! Hát nincs önérzete, nincs tartása?! Egy cseppnyi igazságérzet sem szorult beléje?! Hogy képes akkor minden Hétrőfösnek megbocsátani, aki az évek során a hasáról ette a forró kását?! Azoknak az utálatos embereknek, aki rágalmazták, átverték, befeketítették, átkozták, szidalmazták, kihasználták, a bukását kívánták, igazságtalanul becsmérelték, lesajnálták, megvetették, kisemmizték, hálátlanul elhagyták, barátként a bajban elfordultak tőle, kinevették, megfosztották a munkájától, kitúrták a szolgálatából etc. Mikor az ő életében még több ilyen ember is megfordult, mint az enyémben! Sőt, az én rózsáim közül néhánynak a gazdája személy szerint engem nem is bántott; a férjem helyett is én haragudtam rájuk, évek óta, engesztelhetetlenül. Ezek után pedig képes azt mondani nekem, hogy nincs olyan embere, akinek rózsát kellene ültetnie?”
Aztán – a kert kialakítása közben – sokat gondolkodtam azokon a dolgokon, amiket a Szent Szellem ezzel kapcsolatban tanított nekem. Megértettem például, hogy a szüleim pont azért váltak embergyűlölő, mindenkivel szemben kritikus, megöregedvén magányos, kiállhatatlan és szidalmazó emberekké, mert nem tudtak a haragosaiknak megbocsátani. A megbocsátás ugyanis nem annak az embernek fontos, akire haragszunk, hisz ő nagy valószínűséggel még csak nem is tud róla. A megbocsátás nekünk fontos, hogy tökéletesen szabadok lehessünk az érzelmi függőségeinktől. Mert a harag és engesztelhetetlenség minket köt gúzsba, és nem azt, akire neheztelünk.
Ha tehát nyugodt lélekkel békében élő, érzelmileg kiegyensúlyozott emberekké akarunk válni, akkor tudatosan kell keresnünk a megbocsátás helyét és lehetőségeit, különben a sérelmeink megváltoztatnak bennünket, csak épp cseppet sem jó irányba. A közösségi létezésben ugyanis – családban, munkahelyen, gyülekezetben, társadalomban – mindig érnek bennünket csalódások és bántások, ezt egyszerűen nem tudjuk elkerülni. Ezekre azonban háromféle emberi reakció létezik: bosszúállás, elengedés, vagy visszahúzódás az újabb sértések elől. A bosszúállás keresztényként természetesen szóba sem jöhet, ahogy azt a Biblia is világossá teszi. A bosszúállás jogát Isten a saját hatáskörébe vonta, így ez az ajtó előttünk szerencsésen bezárult. Ha azonban nem akarunk, vagy nem vagyunk képesek megbocsátani, keresztényként csak egyetlen látszat-megoldásunk marad: háttérbe vonulni, és elmarni magunktól az embereket. Ez a megoldás azonban – ahogy az én példám is bizonyítja – elrettentően kontraproduktív, mert bár rengeteg konfliktushelyzet kikerülhető általa, de a keresztény pályánkon idővel teljes megrekedést okoz.
Ne kövessétek tehát az én régi rossz példámat, hanem kikerülve a bosszúállás és visszahúzódás csapdáit, döntsetek tudatosan a megbocsátás mellett! Azután keressétek meg minél előbb a Szent Szellem vezetése által azt a számotokra tökéletes gyakorlati módszert, mellyel ti magatok is aktívan hozzá tudtok járulni a teljes elengedéshez.
– folytatás következik –
***
Kommentek