Ahogy az előzményekben már kifejtettem, szívből utálom a Facebookot. Azok a kellemetlen álmaim jutnak róla eszembe, mikor ruha nélkül voltam kénytelen kiállni az emberek elé. A lélekbúvárok és amatőr álommagyarázók most nyilván ezernyi frappáns okot fel tudnának ide sorolni (pl. dishabiliophobia), hogy az ilyen álmok miért rohanják meg időnként az embert. Ám ha józanul végiggondolom, nekem már az is bőven elég magyarázatképpen, hogy a belénk plántált egészséges szeméremérzet egy ilyen abszurd helyzetet komoly sérülésként értelmez.
Az álmok néha annyira életszerűek – ezt nyilván ti is tapasztaltátok –, hogy egészen elrugaszkodott helyzeteket is átélhetünk általuk, abszolút realisztikusan. Szerintem ezt Isten is kihasználja időnként arra, hogy a valóságos megtapasztalást szükségszerűen követő traumától minket megkímélve, mégis beleérezhessük magunkat más emberek helyzetébe. (tovább…)
Éhség és ehetnék két különböző dolog. Szerintem az életmódváltóknak ezt kell először megtanulniuk, mert fontosabb minden diétás tanácsnál: az éhség jó, az ehetnék ellenben rossz. Az éhség a barátunk, hiszen a testünk egy alapvető szükségére figyelmeztet. Az ehetnék viszont gyakran az ellenségünk, hiszen a felettünk uralkodni vágyó káros kívánságok előfutára. Az ehetnék szerintem a terhesség alatt és a nehéz napokon érdemel méltánylást, meg persze az ünnepek alatt. Egyébként pedig abszolút káros a súlyunk és egészségünk megőrzésére nézve, ezért mindenáron uralkodunk kell rajta. De az sem normális dolog, ha a bánatunkat és frusztrációinkat evésbe fojtjuk. Mondom ezt én, az érzelmi nagyevők tiszteletbeli elnökasszonya, akinek még a macskája is ebben a kórságban szenved.
Nem tehetek róla, makacs nyavalyától szenvedek, évek óta. Szerintem menthetetlen vagyok. Nem is imádkozom már szabadulásért, krónikus az állapotom. Képtelen vagyok ugyanis legyűrni magamban ezt a kérlelhetetlen közösségi média utálatot! A legtöbb ember – sok keresztény is – úgy lubickol ebben a virtuális kanálisban, akár pisztráng a hegyi patak kristály vizében. Miközben én nem bírom már elviselni ezt a pöceszagot!
Tudjátok, én azt tapasztaltam, hogy az év eleje egy különösen inspirált időszak. Az első két szürke hónap mintha csak arra lenne kitalálva, hogy számot vessünk a korábbi életünkkel, és terveket szőjünk a változtatásra. Nem értek tehát egyet azokkal, akik az év eleji fogadalmakat dőreségnek tartják. Mert ha az év eleji fogadkozóknak nem is sikerült a történelemben mindig, mindent tökéletesen megvalósítaniuk, ők legalább igyekeztek, elhatároztak, próbálkoztak! Ami mindenképpen példaértékű és megbecsülésre méltó, hiszem, hogy Isten szemében is. Ezért nem szabad megengednünk, hogy ez a manapság közkeletű, eredményorientált, kapitalista gondolkodásmód elvegye a kedvünket a próbálkozásoktól. Hiszen ha elsőre, másodjára, harmadjára nem is sikerül, talán pont a következő lesz majd az a fényes alkalom, mikor végre megérkezik az életünkbe a várva várt áttörés. Talán pont ebben az évben ad majd Isten kegyelmet, hogy egy utálatosan makacs területen végre megváltozhassunk! 
Már a járvány elején eldöntöttem, hogy egyetlen bejegyzésben sem fogok a koronavírussal kapcsolatban okoskodni. Jártam ugyan kurta másfél évet orvosi egyetemre, mégsem gondolom azt, hogy érdemben konyítanék a témához. És ugyanezt mondhatom a szellemi dolgokról is, hiszen nem vagyok én sem pásztor, sem próféta, de még lelkésznek sem tanultam ez idáig. Az egyetlen pozitívum, amit a világ titkainak kifürkészése terén elmondhatok magamról, hogy közel harminc éve vagyok már betöltekezve Szent Szellemmel (szólok nyelveken), ami egy elkötelezett hívő élettel párosítva azért talán nem a semmivel egyenlő.