Amikor az életünket átadjuk Jézus Krisztusnak, Ő azonnal munkába kezd bennünk; ezt minden frissen megtért hívő ember kétség nélkül megtapasztalja.
Én a megtérésem dátumaként 1993-at szoktam megjelölni, mert innentől volt a hívő életem egy elkötelezett, valódi keresztény élet. Valójában azonban három évvel korábban, 1990-ben adtam át az életemet Jézus Krisztusnak, a középiskolás éveim alatt. Akkor az egyik osztálytársam hívott el a gyülekezetbe, ahová a mai napig is járok. Nagyon furcsa és ijesztő volt számomra akkor ez az élmény, főleg a templomok szakrális légköre után, ez azonban nem tudott engem visszatartani attól, hogy az első megtérésre felhíváskor kisétáljak a pulpitus elé. Tiszta feketébe voltam öltözve, és egy saját kezűleg horgolt miniszoknyát viseltem, amiben – bár senki nem tette szóvá, én mégis – rendkívül kényelmetlenül éreztem magam. Ezért a hatalmas, hosszú, fekete télikabátomban ültem végig az istentiszteletet, és abban is mentem ki a megtérő imára. (tovább…)
Ha a nyár végleg elköszön, és az ősz tarka szárnyain feltartóztathatatlanul beszállingózik az életünkbe, bizony egyre hidegebbre fordul az időjárás, így napközben is be kell gyújtanunk a kandallóba.
“Kedves Gyerekek! Az idén nem látogatlak meg benneteket. Nem mászom be a kéményen keresztül. Nem is bujkálok nehogy észrevegyetek, mikor a koszos és büdös csizmátokba belerejtem azokat a finom és drága csokikat. Nem kérdezem meg, hogy jók voltatok-e, meg hogy mi a kedvenc versetek (vakarcsok, nem is tudjátok, hogy mi az a vers). Nem próbálok a hitelesség kedvéért olyan sztorikkal előhozakodni, amiket harapófogóval szedtem ki a szüleitekből. Nem, nem és nem; öreg vagyok már bohócnak! Ne hebegjetek, habogjatok, hogy kikeféltétek a csizmátokat, meg hogy milyen nagyon vártatok, meg hogy egyáltalán nem direkt löktétek le az idős nénit a troliról. Nem érdekel az egész, rosszcsont kis mászóka-rongálók, tele van a zsákom azzal, hogy egy évig rám se csörögtök, ma viszont, december 6.-án, mind ott követelőztök a cipősszekrénynél! Hát, tudod mit… Mindenki kérjen az anyjától egy százast, és vegyen magának csokit a sarki éjjel-nappaliban. Egyébként, a minap valaki azt mondta nekem, hogy manapság már nem divat a piros, és igazság szerint egyáltalán nem vonzó a terebélyes szakáll és nagy has. Hát jó, legyen! Elmentem egy fitneszklubba, és a kezdeti problémák után – beszorult a bojtoscsizmám a szobabiciklibe, és ráborultam a futógépre – leadtam pár kilót, egész jó lett a közérzetem, leszámítva azt, hogy kiújult a müzliallergiám. Elmentem pár új cuccot venni, és a régi piros szettet elégettem. Szóval, most frissen vagyok borotválva, szürke öltöny, fehér ing és nyakkendő van rajtam, autóval járok, eladtam a rénszarvasszánt. Rám se ismernétek! Pedig én vagyok a Mikulás.” 
Hosszú és fájdalmas szülés volt, de valahára a végére értem. Mondhatom, megszenvedtem ezt az időszakot! Mégis, hősiesen kitartottam, hogy saját szememmel győződjek meg róla, kikkel is állunk szemben. Vegyük tehát sorra, milyen veszedelmekkel kell farkasszemet néznie napjainkban a valódi hittel élő keresztény embereknek, mert ez a sorozat – az eddig elkészült összes évadában – talán mindet előrevetíti számunkra. És mindenkit figyelmeztetek: ne legyenek illúziói!