Ma megzsaroltak. Kaptam egy e-mailt, amiben azzal fenyegetnek, hogy kiraknak rólam egy inkrimináló videót a netre. Elküldik az összes ismerősömnek, barátomnak, kollégámnak, családtagomnak Facebook Messengeren és e-mailben, ha nem fizetek 4011 $-t egy bitcoin számlára.

Egyesek erre nyilván csak fensőbbségesen legyintenek, hisz egy ilyen átlátszó trükknek ugyan ki dől be manapság? Ennek ellenére, számomra mégis tanulságos volt végigkövetni azt a lélektani folyamatot, mely a levél elolvasásának hatására bennem végbement. (tovább…)

Erősen gondolkodtam, megírjam-e ezt a történetet. Végül úgy döntöttem: bevállalom! A sztori tanulsága igen szimpla, de annál üdítőbb: egy hívő ember bármiből képes lehet tanulni.

Az úgy esett, hogy a családunk évek óta használt, remekbe szabott WC-deszkája tönkrement. Gyönyörű, napraforgós rétet ábrázolt, zöld-sárga csodás mesevilággal, aminek látványa már a kényszerű panelévek alatt is egy szebb jövő reménységével hatotta át a szívünket. A WC-deszka üzenetét csak egy bolond nem értette volna meg: „Nekünk is lesz egyszer kertes otthonunk!”. Aztán teltek az évek, és a WC-deszka által közvetített prófécia beteljesedett: Isten megáldott minket a tökéletes hellyel, ahol igazi otthont építhettünk magunknak. Az Istentől rendelt utunk egy erdős-dombos vidékre vezetett, ahol a napraforgós rétek világa karnyújtásnyi közelségben zümmögött. Gyönyörű kilátás, idilli környezet, pontosan olyan, amilyenre egész életünkben vágytunk! A napraforgós WC-deszka természetesen ide is átköltözött velünk, de bármennyire ragaszkodtunk is hozzá, az évek során betöltötte küldetését, így ideje lejárt, mennie kellett. (tovább…)

Amikor tíz évvel ezelőtt végleg magunk mögött hagytuk a nagyvárost, hogy egy békés, az élő természet uralma alatt virágzó édenben éljünk, sok minden megváltozott az életünkben. Felelősséget kellett vállalnunk új dolgokért, tárgyakért, de leginkább élőlényekért. Nem egy puccos, portaszolgálattal hivalkodó kertvárosban kerestünk magunknak menedéket, hanem egy emberek által szórványosan látogatott, érintetlen vidéken. A körülöttünk kiparcellázott telkek tulajdonosai leginkább csak hétvégéken tiszteltek meg minket a jelenlétükkel, főleg azért, hogy a füvet lekaszálják, vagy kertészkedjenek egy keveset.

A mi házunk egy nagyobbacska domb tetejére épült, melynek lankáján húzódó földünk vége már jócskán lejtősnek adódott, ám észak-keleti tájolása miatt nem igazán volt alkalmas kertészeti művelésre. Szőlőt tehát nem telepíthettünk rá, esetleg teraszolásban, és igénytelen cserjékkel való beültetésben gondolkodhattunk, ami – lássuk be – egy majd kétszáz négyzetméteres területen azért pazarlásnak számít. Mivel sokáig nem tudtuk eldönteni, mihez is kezdjünk vele, így – a szomszédokhoz hasonlóan – mi is csak a füvet nyírtuk rajta bosszankodva, hiszen ennyivel is kevesebb hasznosítható földterület állt rendelkezésünkre.

Aztán egy szép napon beütött nálunk a heuréka: tartsunk rajta tyúkokat! (tovább…)

Amikor az életünket átadjuk Jézus Krisztusnak, Ő azonnal munkába kezd bennünk; ezt minden frissen megtért hívő ember kétség nélkül megtapasztalja.

Én a megtérésem dátumaként 1993-at szoktam megjelölni, mert innentől volt a hívő életem egy elkötelezett, valódi keresztény élet. Valójában azonban három évvel korábban, 1990-ben adtam át az életemet Jézus Krisztusnak, a középiskolás éveim alatt. Akkor az egyik osztálytársam hívott el a gyülekezetbe, ahová a mai napig is járok. Nagyon furcsa és ijesztő volt számomra akkor ez az élmény, főleg a templomok szakrális légköre után, ez azonban nem tudott engem visszatartani attól, hogy az első megtérésre felhíváskor kisétáljak a pulpitus elé. Tiszta feketébe voltam öltözve, és egy saját kezűleg horgolt miniszoknyát viseltem, amiben – bár senki nem tette szóvá, én mégis – rendkívül kényelmetlenül éreztem magam. Ezért a hatalmas, hosszú, fekete télikabátomban ültem végig az istentiszteletet, és abban is mentem ki a megtérő imára. (tovább…)